Hogy honnan veszem én ezt? Hát ezt nekem mondták. Jó, nem szemtől-szembe, hanem először csak levélben, igen felmondólevélben, majd aztán az újságban, odanyilatkozva. Hogy ki? Nem is akárki! Maga Gál András Levente államtitkár a minap.

Hogy nem kell annyira érzékenynek lenne? Tényleg nem, de köztisztviselő nem ám csak úgy lehetett az ember. Megvolt annak a menete, életpályamodell meg mifene. A közt szolgálni, az volt ám a megtiszteltetés. Sok-sok év alatt, tanulással, továbbképzéssel. Hogy mi a baj? Hát csak az, hogy tavaly nyáron szó nélkül elbocsátottak minket. De nem ám akárhogyan, hiszen mihelyst az országgyűlés elfogadta a köztisztviselői törvényt  összehívtak bennünket egy hétfői napon háromra, majd a harminc fős főosztályról fél négyre huszonkettőnek nem volt állása.

Hogy ez kormányváltásnál természetes? Nem hinném, mert előtte hónapokig kerülgettek bennünket, kényszerszabadságon voltunk, lézengtünk a minisztériumban úgy, hogy nem szólt hozzánk senki semmit, nem kérdezték mit csinálunk, mi a dolgunk, hol tartanak az ügyek.

Hogy ez csak nekünk baj? Meglehet, de azt sem hinném, hogy olyan gazdagok vagyunk, hogy tanult emberfők több diplomával az utcán lézengjenek! Mi azóta munkanélküliek vagyunk sorban állunk a munkanélküli központban, rontjuk a statisztikákat. Pedig azt mondta a napokban a miniszterelnök, hogy aki tud az dolgozzon! Mi tudnánk! Nekünk volt helyünk, munkánk, feladatunk, szakértelmünk, minden, ami kell!

Pályázunk mi most sokfelé, de a közszolgálatból kimaradók után nem kapkod ám a piac, a multi. Meg hát rajtunk a bélyeg, hisz mást sem hallani csak, hogy a kirúgottak ilyenek meg olyanok.

Hogy hányan vagyunk? Hát arról mi is mást tudunk, mint a minisztérium vezetői. Szerintünk legalább ezren, ők csupán négy-ötszázról beszélnek.

Még kérdezi miért panaszkodok? Hát azért mert megelégeltem, hogy bennünket mindenki pocskondiázhat, szeretnénk, ha világos lenne és tudnák, hogy nem alkalmatlanságról, hanem mondjuk ki bátran, politikáról van itt szó!