Eltekintve most a szűkebben vett pénzügyi vonatkozásoktól - amelyek egyrészt globális kihatásúak, másrészt az egyetlen biztonságosnak tűnő ágenst, a nemzetállamot hozzák helyzetbe -, a mélyben a nagyobb geopolitikai egységek tektonikus mozgása érződik.

Németország, Olaszország, Franciaország és a Benelux államok (tehát az Európai Unió alapító tagállamai) például mintha nem akarnának az Amerika által diktált kényszerpályán továbbsodródni. Ennek leglátványosabb - bennünket is közelről érintő - jele, hogy Amerika konfrontatív magatartása ellenére is fenn akarják tartani Oroszországgal a stratégiai partnerséget. Ezt az említett országokban valamennyi fontos politikai párt és a közvélemény jelentős többsége támogatja.

Angela Merkel - akit német viszonylatban nem lehet kifejezetten oroszbarátnak tekinteni - október elején Szentpétervárott - éppen akkor, amikor az E.ON és a Gazprom újabb nagyszabású gázügyletét megkötötték - világossá tette, hogy Németország nem támogatja Grúzia és Ukrajna NATO-csatlakozását. Nyilvánvaló, hogy Németország gazdasági és általánosabb geopolitikai érdekei ezt és csakis ezt a politikát eredményezhetik, függetlenül attól, hogy az egyes pártpolitikusok milyen politikai felhangokkal kísérik azt.

Ugyanez mondható el Olaszországról és Franciaországról is. Előbbi nemcsak gazdasági kapcsolatait ápolja gondosan Moszkvával, de éppen most demonstratívan közös tengeri hadgyakorlatokat is tartott az oroszokkal. Végül Nicolas Sarkozy keresztülvitt egy olyan kaukázusi béketervet, amely lehetővé tette Putyin és Medvegyev számára, hogy úgy térhessenek vissza a katonai agresszió dzsungeléből a nemzetközi normák főútjára, hogy közben Dél-Oszétia és Abházia Grúziától való tényleges és valószínűleg végleges függetlenségét is bebiztosították. Mindez azt jelenti, hogy az Európai Unió említett kulcsországai - melyeket keleti politikájukban Spanyolország, Görögország, Szlovákia, valamint két semleges tagállam, Ausztria és Finnország is támogat - lényegében egy új, Amerikával szembeni, autonóm politikai tömböt hoztak létre, és készek egy olyan európai politika kialakítására, amely az Európai Unió tényleges hatalmi érdekeiből indul ki, és nem ideológiai prekoncepciókból (mint például Robert Kagan legújabb teóriája a "demokráciák" és "autokráciák" világméretű harcáról). Figyelemre méltó, hogy Amerika elkötelezett szövetségesei, vagyis Nagy-Britannia, Lengyelország, Csehország és a baltiak ezt nem tudták megakadályozni.

Az Európai Unión belül az egyértelműen Amerikát támogató országok pozíciói valószínűleg gyengülni fognak. Csak idő kérdése, hogy Nagy-Britanniában a nyíltan euroszkeptikus toryk visszatérjenek a hatalomba, ami jelentősen leszűkíti az EU önálló geopolitikai szerepét minden eszközzel aláásni igyekvő brit diplomácia mozgásterét. Csehországban a két fő politikai tömb között nincs külpolitikai konszenzus, Lengyelország pedig, ahol a jelek szerint még van, távolról sincs abban a helyzetben, hogy meghatározza az unió keleti politikáját. Ráadásul a német- és oroszellenes sztereotípiáktól szabadulni nem tudó politikai és médiaelitnek lassan mégiscsak tudomásul kellene vennie, hogy - a legújabb, szeptember 30-án közzétett felmérés szerint - a lengyelek 58 százaléka az EU-val, 47 százaléka pedig az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok erősítését tartja a legfontosabbnak, és csak 34 százalékuk sorolta első helyre az Egyesült Államokat. Ami pedig a baltiakat illeti, az ő oroszellenes hangoskodásuk csak akkor volna komolyan vehető, ha oda amerikai csapatokat telepítenének, amire azonban - bármelyik elnökjelölt győzzön is november 4-én - gyakorlatilag semmi esély.

Az Európai Unió jövője szempontjából távolról sem mindegy, ki fog 2009. január 20-án beköltözni a Fehér Házba. Ha John McCain, akkor nehéz idők jönnek, de legalább egyértelműbbé válnak a frontvonalak. A neokonok kedvence mellesleg megérdemelné, hogy mind az amerikai külpolitika, mind pedig a gazdaság- és pénzügypolitika csődje miatt ő vigye el a balhét. Az egyre mélyülő pénzügyi válság azonban, amely érthető módon a gazdasági kérdéseket állította a figyelem középpontjába, feltehetően Barack Obamát fogja győzelemhez segíteni.

Ez utóbbi esetben sokkal nehezebb megjósolni, mire számíthatunk. A már idézett William Rees-Mogg például azt várja tőle, hogy új Roosevelt legyen. De hát a New Deal megalkotója - mint azt Vásárhelyi Miklós annak idején A hatalom mestersége című máig tanulságos könyvében megírta - az izolacionizmus túltengése idején került hatalomra, és a tömeghangulat nyomására még az 1940-es, harmadik választási kampányában is többször ünnepélyesen meg kellett ígérnie az amerikai anyáknak és apáknak, hogy "gyermekeiket nem fogják harcba küldeni idegen háborúba". Pedig akkor már, a New Deal sikerén felbuzdulva, Roosevelt meg volt győződve arról, hogy az Egyesült Államokra "világméretű küldetés" vár, és "világuralmi elhivatottságának" érvényesítése végett be kell lépnie a háborúba.

Ma ezzel éppen ellentétes helyzetben vagyunk. Bárhogy is próbáljuk kimagyarázni: kudarcot vallott Amerika "világméretű küldetése", amelynek legújabb változatát a neokonzervatívok oly sok erőfeszítéssel és leleményességgel komponálták és valósították meg. Ebben a helyzetben csak befelé, Amerika legalapvetőbb nemzeti érdekei felé fordulva lehet hiteles külpolitikát folytatni, ami a felesleges hadszínterekről való rendezett visszavonulást, a világ ügyeinek intézésében pedig a többiekkel, a többi naggyal való egyenrangú együttműködést jelenti.

A neokonzervatívok és a liberális internacionalisták által tematizált amerikai közbeszédben azonban ezt ma még nem lehet nyíltan kimondani. Obama nem engedheti meg magának, hogy McCainnel szemben gyengének és gyávának mutatkozzon, a clintonista internacionalistákra pedig - legalábbis egyelőre - még szüksége van. A győzelem lehetőségét azonban - mint oly sokszor a politikában - a véletlen hozta meg neki. Most elég, ha a külpolitikában nem mond nagyon mást, mint ellenfele, a belpolitikában pedig reggeltől estig azt hajtogatja: "ti vittétek bele az országot a jelenlegi válságba, a felelős - mindenért! - a piaci fundamentalizmus alapján álló konzervatív gazdaságpolitika".

Nekünk, európaiaknak bíznunk kell abban, hogy Obama egy-két éven belül megmutatja igazi arcát. Ehhez azonban az szükséges, hogy - akárcsak Roosevelttől és még néhány hozzá hasonló jelentős államférfitól - tőle se legyen idegen "a hatalom mestersége".

A szerző filozófus