Ironizálhatnánk azon, hogy egyszer még igaza lesz azoknak a fantáziagazdag negatív utópiaszerzőknek, akik Magyarországot Felcsút külvárosaként határozták meg, csakhogy az aktuális történet már valóban beleillene a borúlátó víziókba.

Képtelenség ugyanis épeszű magyarázatot adni arra, hogy a rendezők miért nem engedték kitenni a vendégszurkolók Puskás feliratú molinóját a Székesfehérváron rendezett Felcsút–Honvéd NB I-es futballmérkőzésen. Még akkor sem, ha a szabályok szerint a házigazdák eldönthetik, milyen drapériákat függeszthetnek ki a szurkolók. A sztori abszurditása azzal teljesedett ki, hogy a nemrégiben stadionrekonstrukciós ígérettel megkínált kispesti klub nem talált kivetnivalót az eljárásban.

Hogy Puskás Ferenc a Honvéd játékosaként emelkedett az egyetemes futball legnagyobbjai közé, az keveset számít, ha a felcsúti együttes az ő nevét viseli, akkor más már nem ünnepelheti. Igaz, az ország legfontosabb településének emblematikus, legutóbb hatszáz néző előtt pályára lépő együttese példás visszafogottságról tanúságot téve új arénájának a Pancho nevet adja, így a nemzeti stadionnak nem kell keresztelőt tartania. Ennek is örülni kell, mert úgy tetszik, a felcsútiak megkezdték Puskás Ferenc emlékének privatizációját.

Ha így haladunk, akkor nem kell már sokat várni azokra a statisztikai adatokra sem, amelyekből megtudjuk, Puskás hány mérkőzésen lépett pályára a helyi csapatban, s hazai pályán mennyiszer zörgette meg az Orbán Viktor házához közelebbi kapu hálóját.

Bár ezek az adatok még nem érkeztek meg, mind több jel mutat arra, ebben az országban jelenleg nem létezik olyan Felcsút típusú sci-fi elmélet, amelyet ne kellene teljesen komolyan venni.