Ám nem csupán a jobboldal támadja a politikai korrektség intézményét, hanem a radikális baloldal egyes gondolkodói is. Slavoj Zizek például úgy fogalmazott, a PC állandósítja az előítéleteket, a rasszizmust. A szlovén filozófus úgy véli, a PC csak önfegyelmezés, amely nem teszi lehetővé a rasszizmus legyőzését, csupán elnyomja azt a nyilvános térben. Ám fölöttébb nehéz meghatározni, hogy e kritikák pontosan mire vonatkoznak, a politikai korrektségnek ugyanis nincs definíciója, szabálya, intézménye.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Ez egy önként vállalt beszédmód, amelynek célja, hogy védje azoknak a méltóságát, akik kisebbségben vannak, szexuális, vallási, etnikai vagy faji előítéletek miatt kiszolgáltatottak. A PC lényegében egy amerikai eredetű kulturális gyakorlat, amely a nyelvválasztással igyekszik küzdeni a rasszizmus és a gyűlölet minden formája ellen. Ez a beszédmód évtizedekig meghatározta a közéleti viták tónusát, jellegét. Erkölcsi alapon nehezen bírálható, elvégre a beszélő szándéka az, hogy szóhasználatával segítse azokat, akiknek nehezebb.

Reinhart Koselleck német történész elmélete szerint ha aszimmetrikus fogalompárokat használunk magunk és mások megnevezésére, vagyis úgy nevezünk meg másokat, ahogy ők magukat sohasem, megvonjuk tőlük a méltóságot, és ennek elkerülhetetlenül ellenségeskedés lesz a vége. Ezen a felismerésen nyugszik a PC mint politikai „önkéntvállalás”, használói és védelmezői egyértelműen az emancipáció garanciájaként tekintenek rá. Olyan eszközként, amely megakadályozza társadalmi csoportok stigmatizációját, az előítéletek megerősödését.

Támogatói közül sokan gondolják úgy, alkalmas arra is, hogy megakadályozza azon gondolatok kimondását, a politikai térben konformmá válását, amelyek aztán jogfosztást eredményező politikai cselekvéshez vezetnek. Mint Péli Péter írja, az amerikai politikai baloldal olyan nyelvet próbált meghonosítani, amely semleges, neutralizált: nem kizáró, hanem magába foglaló, s igyekszik felszámolni a tudat alatti nyelvhasználatból származó sztereotípiákat. Péli szerint a kilencvenes évekre, mire a fogalom hazánkba „ért”, az amerikai konzervatív politika „privatizálta”, s meghatározta mint szólásszabadságra veszélyes jelenséget, így jelentése pejoratív lett. Nyelvi tabusításként, amolyan modern cenzúraként definiálták.

Azaz a PC históriáját az utóbbi évtizedekhez kötjük, ám Bolgár Dániel példája árnyalja a képet. A történész arra hívja fel a figyelmet, 1884-ben jelent meg Frim Jakabnak könyve az értelmi sérültek képzéséről. Ennek az volt a címe:A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire. Ez ma tréfásnak tűnik, ám akkoriban kevesen mulattak rajta, igaz, nem is sértődött meg senki. A szülők örömmel és megnyugvással vitték beteg gyermeküket a Képezhető Hülyék Frim Jakab-féle Magánintézetébe, ahol a legkorszerűbb és leggondosabb nevelést kapták.

A hülyeség azonban aggodalmat keltett az emberekben, szörnyű dolgokat gondoltak a hülyékről, ami megijesztette őket magukat is. Ettől az aggodalomtól úgy igyekeztek szabadulni, hogy a hülyéket átnevezték gyengeelméjűekre, a hülye pedig megmaradt szitokszónak. De azzal, hogy lecserélték a hangalakot, nem csökkentek aggodalmaik azzal a jelenséggel kapcsolatban, amit az új hangalak jelölt. Ezért elkezdték fogyatékosoknak nevezni őket, a gyengeelméjűből pedig szitokszó lett. Ez lényegében a politikai korrektségnek megfelelő folyamat, ahol arra törekednek, az érintett csoportot ne alázzák meg.

A történész szerint ez is igazolja, a PC-nek soha sincs „vége”, mivel folyamatosan alakul a hangalak, a használók elengedik azt, amelyik pejoratív jelentést kap, s új kifejezést igyekeznek meghonosítani. Példaként említi a fattyú, csinált kölök, törvénytelen ágyból származó gyerek, törvénytelen gyerek, zabigyerek, házasságon kívül született gyerek, szerelemgyerek sort. A beszédmód kritikusai épp e folyamatot látják veszélyesnek, mert abszurd jelenségekhez vezethet. Péli Péter arra az esetre emlékeztet, amikor egy glasgow-i kávézóban nem voltak hajlandóak feketekávét felszolgálni, csupán ha „tej nélküli kávéként” rendelték meg, mert a feketekávét rasszista kifejezésnek tartották számon.

A problémát talán az a kérdés érzékelteti igazán: elképzelhető-e, hogy megértő, emancipatorikus cikk készül a prostituáltak helyzetéről úgy, hogy a szerző következetesen kurvának nevezi őket a cikkben?