Ágoston Tibor debreceni városatya és református presbiter egy nyilvános rendezvényen „holokamuzott” egy jó nagyot: elsütött egy ócska szóviccet több százezer meggyilkolt magyar ember halála kapcsán. A verbális köpet kivételesen pontosan célba ért, de nem azokat találta el, akikre a szónok célzott. Hanem éppen őt, saját magát. Az a köpet azóta is ott van az arcán, s le nem moshatja magáról, amíg az áldozatokat meg nem követi.

Talán ez a szégyenbélyeg az oka, hogy Ágoston a debreceni közgyűlés múlt heti ülésén nem vett részt. Holott éppen ő volt az egyik téma: az önkormányzat napirendre tűzte azt az előterjesztést, amely elítéli a népirtással kapcsolatos gyalázkodó megnyilvánulásokat. De Ágoston távol maradt. S miközben az üres székét néztem, azon tűnődtem, hogy vajon miért futamodott meg. Miért menekült el a politikai harc elől? Pláne egyenruhában.

Ágoston ugyanis rászokott arra, hogy második világháborús magyar katonai egyenruhában jár-kel a városban. Még rangja is van neki: altiszt. Ami szerénységre vall, elvégre kinevezhette volna magát akár ezredesnek is. Ha már katonásdit játszik. De ő megmaradt altiszti sorban, ráadásul a katonásdit játszó baráti körében a kommunikációs feladatokat osztották rá, s na lám csak, éppen ezen a téren nem teljesít valami jól: hiszen itt lett volna a remek alkalom, hogy kommunikáljon a közgyűlésben. Az altiszt úr azonban megfutott.

De akkor miért hord egyenruhát? Mit akar ezzel kifejezni? Azt elmondta többször, hogy Horthy Miklóst nagyon tiszteli. Tehát azt akarja kifejezni a második világháborús öltözékben, hogy Horthy nagy tisztelője? De akkor miért nem állt ki a közgyűlésen Horthy nevében férfiasan, úriasan, keményen? Hiszen fölállhatott volna abban a bizonyos egyenruhában, s belevághatta volna a képviselők képébe bátran és katonásan, hogy „a tisztelt közgyűlésnek jelentem alássan, a holokausztot azért neveztem holokamunak, mert az egész egy nagy kamu, csak arra jó, hogy a tisztelt zsidók pénzt csináljanak belőle, és én ezen véleményemet az életem árán is fönntartom”. De nem, ezt Ágoston Tibor nem vágta a közvélemény szemébe. És nem idézte Horthy Miklóst sem, nem idézte az általa olyannyira tisztelt kormányzó híres szavait arról, hogy ő világéletében antiszemita volt, s gyermekeit is ebben a szellemben nevelte. Hanem Ágoston Tibor a szavai nyomán kitört vihar első dörgéseinek hangjára inkább nyúlcipőt húzott, és eliszkolt a csatamezőről.

Ehhez Horthy Miklós leggyávább kései bakájának csak gratulálni tudok.

S remélem, hogy az évek óta katonásdit játszó magyar szélsőjobb az utóbbi napokban elgondolkodott rajta, mit is jelent az egyenruha a valóságban, méghozzá Ukrajnában, közelebbről Kárpátalján, még közelebbről az ott élő magyar férfiakon. Félő ugyanis, hogy ha a hadköteles ukrajnai magyarokat besorozzák, s odalökik őket a megveszett orosz medve karmaiba, akkor mi idehaza nagyon sokan gyászolni fogunk.

A kárpátaljai magyar férfiak ugyanis nem önszántukból fogják magukra húzni az uniformist, hanem sírva. Úgyhogy jobb volna, ha a magyar jobboldal infantilis tagozata szépen levenné azt a második világháborús egyenruhát végre, amelyen ott szárad az orosz fronton hetven éve meghaltak vére. Vegyék le maguktól. Nem kívánom nekik, hogy a tíz körmükkel tépjék le róluk az oroszok elől majdan Magyarországra menekülő magyar hadiárvák és hadiözvegyek.