Legalább hat arca, hat identitása van Vlagyimir Putyinnak – így jellemezte nemrég az orosz elnököt a lapunkban nyilatkozó egyik neves washingtoni Oroszország-szakértő. Hogy a krími katonai akció kapcsán az akcióhős, az orosz történelmet jól ismerő, vagy az ellenfeleket célzottan kikapcsoló műveleti tiszt megnyilvánulását látja-e a világ, döntse el mindenki maga. Az biztos, hogy a Nyugat zavarodottan reagál arra, ahogy a Kreml katonai erővel pozíciókat foglal el egy másik szuverén ország területén. A tehetetlenséget jól érzékelteti a NATO-főtitkár nyilatkozata, aki arra szólította fel a Kremlt, hogy azonnal vonja vissza eredeti támaszpontjaikra az orosz csapatokat.

Az ukrán válság kibontakozása, különösen a velejéig korrupt államfő, Viktor Janukovics elmenekülése óta azt azért lehetett tudni, hogy Oroszország nem fogja tétlenül szemlélni nyugati szomszédja leválását, elvesztését. Amúgy is Putyin nevéhez fűződik Oroszország visszahozatala a nemzetközi színtérre, ő az, aki véget vetve a jelcini korszak gyengeségének, ismét globális játékossá szeretné tenni hazáját. Bár ehhez nincs meg a szükséges katonai és gazdasági ereje, mégis azt gondolja, hogy kihívója lehet Amerikának. Amely már korántsem az a hiperhatalom, s amelynek vezetője szerinte a külpolitikában is alaposan megroggyant politikus. Az Egyesült Államoknak Ukrajnában nincsenek stratégiai érdekei, bár kétség kívül megpróbált borsot törni az oroszok orra alá. Hát meg is kapta rá a kemény választ. S hiába telefonált másfél órát Obama Putyinnal, a beszélgetés azzal zárult, hogy a Kreml ura egy centit sem engedett.

A meglebegtetett gazdasági szankciók egyáltalán nem izgatják Putyint. Őt Ukrajna érdekli, legalábbis a keleti része, ahol jelentős az orosz népesség. A vasfüggöny leomlása óta Moszkva ugyanis csak azt látta, hogy volt kelet-európai szövetségesei és az egykori szovjet tagállamok a nyugati oldalra állnak. A szovjet birodalom hódításainak elvesztése pedig csak ráerősített arra az orosz közvéleményben élő fóbiára, hogy Amerikának és a NATO-nak egyetlen célja van: Oroszország bekerítése.

Moszkva ellenreakcióként mindig is tudatosan rájátszott Európa megosztására. E stratégia sikere jól lemérhető az európai uniós tagállamok reakcióin. Például Magyarországén, ahol az elmúlt 72 órában kormányzati részről csak Martonyi János külügyminiszter szólalt meg Ukrajna teljes területi integritásának védelmében. Orbán Viktor miniszterelnök a hallgatást választotta. Nehéz is lenne neki elítélnie azt a Putyint, akinek barátságát az elmúlt években annyira kereste, s akivel a keleti szél jegyében tető alá hozta a hazánkat három generációra Oroszországhoz kötő paksi atomerőmű-szerződést. Orbán persze kalkulálhat azzal, hogy a hallgatásával a német politikához igazodik, az oroszokkal szembeni verbális „ellentámadásokban” Berlin ugyanis jóval visszafogottabb, mint Párizs vagy Washington. Németország azonban más ligában focizik, az orbáni csend pedig inkább azt erősíti, hogy az oroszoknak sikerült hídfőálláshoz jutniuk az Európai Unióban.