Nem akarjuk, hogy a XXI. század olyan legyen, mint amilyen a XX. század volt. Ezért egyértelműen és erőteljesen ki kell nyilvánítani az euroatlanti elkötelezettséget. Ki kell nyilvánítanunk, hogy az Amerikával együttműködő Európának igenis van felelőssége és vannak eszközei, amelyeket józanul és okosan ilyen történelmi pillanatban használni kell.

Orbán Viktor szavai ezek 2008-ból, az orosz–grúz konfliktus idejéből. Akkor világosan látta, hogy ki az agresszor, ki az áldozat, hol áll Európa, és hová kell tartoznunk nekünk. A világ nem sokat változott azóta, a hazai közgondolkodásnak a mostani miniszterelnök által befolyásolt része viszont megdöbbentően átalakult: az „egy a tábor” ízlését pontosan mutató jobboldali hírportál közönsége lelkesen tapsol Putyin elnök krími „rendteremtése” láttán – külön örvendezve afölött, hogy a magyar kormányfő legújabb példaképe egyszerre tör borsot az EU és az USA orra alá –, és egymás szavába vágva bizonygatják, milyen remek alkalom lesz ez a csetepaté Kárpátalja visszakérésére.

Nem tanulnak, és mindent elfelejtettek: sem a saját XX. századunk, sem a balti vagy a délszláv válság nem volt elég a birodalmi logika megértéséhez. Valamiért – most éppen egy atomerőmű ígéretéért meg az állandósult adósságválságot az IMF nélkül is megúszhatóvá tevő orosz hitelért – mindig elhiszik, hogy létezik egy nagy és erős barát (valahogy mindig a másik oldalon, mint ahol a józan logika szerint épp állnunk kellene), aki önzetlenül, bel- és külpolitikai elvárások nélkül, a saját érdekeire is fittyet hányva segít nekünk ezeréves álmaink újraélésében.

A helyzet azonban az, hogy a szabadság lehetőségét egy oligarchikus és korrupt, szélsőségesen oroszbarát rendszertől komoly véráldozat árán visszaszerző Ukrajna háborúközeli szituációba keveredett Oroszországgal.

Mi – ahelyett, hogy az „Európával együttműködő Amerika” szövetségeseként keresnénk a kiutat a szomszédunkban eszkalálódó válságból – a legendás és sorsszerű magyar külpolitikai ütemérzékről sokadszor tanúságot téve épp hozzáláncoljuk magunkat ahhoz, aki a krízist a teljes nyugati világgal szembefordulva kiprovokálta.

Ha Ukrajna akár csak átvitt értelemben is a Kelet és a Nyugat kiújuló ellentétének frontországává válik, annak a mi szempontunkból egyetlen következménye vehető atombiztosra: amíg a nyugati szövetséghez tartozunk, Magyarországon a józan ész szerint nem lesz orosz atomerőműépítés. Oroszországnak nem jut rá pénze és energiája, hogy megcsinálja, az EU pedig a maradék motivációját is elveszíti, hogy az orosz atomipart beengedje az európai sáncok mögé.

Történelmi lehetőség: arcvesztés nélkül kihátrálhatunk az évszázad legelhibázottabb, legrosszabbul időzített üzletéből, vagy futhatunk a pénzünk meg az illúzióink után. Száz évvel az első és hetvenöttel a második világháború kirobbanása után ideje lenne egyszer jól dönteni.