Elkapta a kampánynosztalgia Orbán Viktort Ózdon, a hajdani kohászati üzemek romos csarnokában, ahol bejelentette: pártja becsületbeli ügynek tekinti a rendszerváltás után pórul járt korábbi nagy ipari fellegvárak sorsát.

A kormány ezért éppen azon dolgozik, hogy újraindítsa a vájárképzést, modern bányászatot hozzon létre, felélesztve a valaha nemzetközileg is elismert honi bányakultúrát. Húsz éve ugyanis Orbán szerint beteges módon kitalálták, hogy a bányászatnak nincs jövője. „Már szinte szégyellni kell, ha egy országnak szene van, és ki akarja bányászni” – mondta, majd oldalra pislantva fél kézzel lerakta a húszéves ózdi romokon két és fél milliárd forintért épülő digitális archívum időkapszuláját.

Ekkor jutott eszembe, hogy baj lesz Varga Mihály nemzetgazdasági miniszterrel, ha az ország piaci alapon „pórul járt” hajdani fellegvárainak újraiparosítása közben megpróbál majd dupla hátraszaltót ugrani. Azt nyilatkozta ugyanis a minap, ha áprilisban ismét felhatalmazást kapnak a választóktól, akkor az új ciklusban különös figyelmet kell fordítaniuk a szolgáltató szektorra.

Mert „a XXI. században ennek bővítése nélkül nehéz tartós gazdasági növekedést elérni”. Mondhatta volna, hogy lehetetlen, de még így sem tudom elképzelni, hogyan feledkezhetett meg főnöke alapvetéséről, a munkaalapú, termeléscentrikus társadalomról, amelynek igézetében négy éve mást sem csinál, csak – mások mellett – a szolgáltatói szektor bizonyos szereplőit gyepálja.

Azt a szektort, amely – a bankoktól az informatika-kommunikációig, a kiskereskedelemtől a szállításon át a szálláshely-szolgáltatásig, vendéglátásig, járműjavításig és tovább – a KSH 2012-es adatai szerint a bruttó hozzáadott értéknek és még a visszaesett nemzetgazdasági beruházásoknak is csaknem a felét adta, miközben az összes foglalkoztatott 42 százalékának nyújtott munkát. De jó szót nem kaptak. Mindezek ellenére Magyarországon még így is gyökeret vertek, s bővülni szeretnének például a globális nemzetközi termelővállalatok európai szolgáltatóközpontjai.

Vannak már vagy nyolcvanan, s harmincezer, sokoldalúan képzett, nyelveket tudó alkalmazottnak adnak munkát. Többre volna szükségük. Itt lesz baj Varga Mihály dupla hátraszaltójával, ha továbbra is a messze jövendővel akarja komolyan összevetni a jelenkort. Mert akkor csúnyán összetöri magát a négy év alatt manipulált, eltorzított felsőoktatási rendszeren, az általános műveltségtől elzárt szakmai képzésen, a kilátástalan, mert a piactól lezsilipelt közmunkába terelt százezreken, meg a szolgáltató szektor fejlesztési lehetőségeitől adópréssel megfosztott húzóágazatain.

A kormányfő meghasadt tudattal az atomerőmű mellé újra megnyitott magyar bányákról ábrándozik, bennünk meg határozott kontúrokkal kirajzolódik a nagy merészséggel megálmodott álom, maga a biztos jövő, amint az ózdi digitális archívumban frissen kiképzett vájárok szorgos új nemzedéke serénykedik.