„Vitéz” Szakály Sándor gyalázatban fogant idegenrendészeti tétele alapvetően három állításra épül: a) az 1941-ben deportáltak idegen és hontalan állampolgárok voltak; b) a deportálást kezdeményező és irányító tényezők sokáig nem tudták, hogy milyen sors vár a kitelepítettekre; c) mihelyst ez kiderült, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter azonnal leállította az akciót, és lehetővé tette a kiutasítottak Magyarországra való visszatérését. 

A három tétel mindegyike színtiszta valótlanság. (Tegyük hozzá, vitéz Szakály Sándor nem véletlenül követte el ominózus „botlását”. Az Élet és Irodalom hasábjain már hét évvel ezelőtt is foglalkozott az 1941-es eseményekkel. Éspedig akkor is a mostani „kicsit más” szellemiség jegyében.)

Jelen sorok szerzője három évtizeddel ezelőtt tette közzé a holokauszt magyarországi kezdetét jelentő – a három évvel későbbitől sem lelkületében, sem végrehajtásában nem különböző – 1941-es deportálás (egyik) első átfogó feldolgozását és a deportálás vitéz Szakály tételeit egyértelműen cáfoló alapvető forrásait.

A szóban lévő dokumentumok az események elszenvedőinek és a történteket közvetlenül vagy más úton megismerő személyek megrendítő kiáltásai. Az egyes beszámolók és tényvázlatok ismeretében a zsidóság cselekvőképes helyzetben lévő tényezői és az általuk elért humanisták kezdettől fogva informálták a magyar kormányzat megszólítható képviselőit. A kitelepítés szörnyűségeiről Slachta Margit például legkevesebb háromszor tájékoztatta Horthy Miklós feleségét (aki legalább egy ízben személyesen is fogadta őt e célból), és az sem zárható ki, hogy a jeles embermentő audienciát is kapott ez ügyben a kormányzótól.

A legjobban informáltak egyike Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter volt, aki a deportálásokat augusztus közepén le is állította (igaz, nem mindjárt és teljesen érvényre jutóan), de legkevésbé sem a megismert tragédiák miatt, hanem mert a német hadsereg – miután a kitelepítések zavarólag hatottak a hadműveleti feladatokra – letiltotta a magyar nácik akcióját. A belügyminiszter az életben maradt kiutasítottak visszatéréséért egyetlen intézkedést sem foganatosított, sőt a miniszterelnökkel egyetemben, novemberben külön is sajnálkozásának adott hangot az Országházban a deportálás kényszerű berekesztése miatt, és a kamenyec-podolszkiji vérengzés és a kitelepítettekre váró egyéb borzalmak ismeretében is támogatta (a minisztériumi adminisztrációval karöltve) a visszatérni szándékozókkal (mint ún. kártékony „beszivárgók”-kal) szembeni brutális határőrizeti intézkedéseket. A deportálással szemben fellépő jóságos Keresztes-Fischerről szóló legendák azon alapulnak, hogy néhány későbbi, szórványos kitelepítési kísérlet esetében, a hozzá eljutó különleges kérésekre tekintettel, megakadályozta az érintettek kiszállítását (lásd ehhez is pl. Frojimovics Kingának a jelen lap hasábjain február 1-jén közölt írását.)

Az alábbiakban a Ráday Gyűjtemény Évkönyve című kiadványsorozatban publikált (és a közeljövőben új kiadásban megjelenő) forrásgyűjtemény mintegy félszáz tételéből mutatunk be négy rövidebb dokumentumot.

1. JELENTÉS A DEPORTÁLÁS KÖRÜLMÉNYEIRŐL 1941. JÚLIUS 22.

(...) Első időben az emberek Kőrösmezőn tartózkodtak (...) Az első nap kb. 100 embert sikerült kivenni az átszállítandók közül azon az alapon, hogy magyar állampolgárságukat valószínűsíteni tudták a náluk levő okmányokkal, részben pedig megvolt az állampolgársági bizonyítványuk. Batizfalvy Nándor (...) rendőrfogalmazó úr (...) azonban távirati rendelkezést kapott, hogy a táborból csak azokat bocsáthatja ki, akiknek állampolgársági bizonyítványuk a kezükben van, úgyhogy még éjszaka kimentek a vasúthoz és kb. 21 embert a már elbocsátottak közül ismét visszavittek a táborba. (...) Közben azonban újabb rendelkezéseket kapott Ungvárról és így kétségessé vált, hogy az állampolgársági bizonyítvánnyal rendelkezők is elmehetnek-e. Utóbb sikerült rávenni arra, (...hogy ezeket) másnap kiengedje (...). Azonban mire a táborba odaérkezett, legnagyobb meglepetésre egy csomó magyar állampolgársági bizonyítvánnyal rendelkezőt is a katonai parancsnok áttett a határon. (...) A táborban két nagy helyiség áll rendelkezésre, amiben semmi egyéb nincs, csak egy kis szalma. (...) Előfordult az, hogy egy feleség jött a férjét meglátogatni Kőrös-mezőre, és azonnal ott tartották, (és) úgy, ahogy volt, minden csomag, élelem nélkül betették a transzportba és már át is ment. Felhoztak 85 éves haldokló öregasszonyt, falábú embert, teljesen süketnéma embert és ezeket is továbbították a határon. (...) A táborban a higiénia legelemibb követelményei sincsenek meg és az egész úgy fest, mint ahogy az egyik csendőr megjegyezte: »mintha élőállat-szállítás volna«. (...)”

2. KIVONAT EGY ISMERETLEN FELADÓ ÁLTAL 1941. AUGUSZTUS 4 ÉN TOVÁBBÍTOTT LEVÉLBŐL

Mindent és mindenkit mozgassatok meg az érdekünkben, nem a mi kettőnkről van szó, hanem kb. 2000 emberről, apró gyermekekről, nőkről, öregekről, fiatalokról és férfiakról. Ma reggel 5 napi rettenetes szenvedés után megérkeztünk Kamenyec-Podolszkij nevű városba, majdnem az orosz határon. Alighogy leraktak bennünket, a német parancsnok kijelentette, hogy innen holnap reggel elmegyünk. A városban nem maradhatunk, menjünk Oroszország felé. A legnagyobb kétségbeesésben vagyunk, pénz nélkül, élelem nélkül gyalog induljunk el. Nem lehet leírni, hogy kétségbe vagyunk esve, nem tudjuk, mit csináljunk, rémes, ki vagyunk téve az éhhalálnak. (...) Egész érthetetlen, hogy amikor a magyar hatóság ide internál bennünket, ugyanakkor a német hatóság kiutasít. (Az említett kétezer személynek egyelőre talán szerencséje volt. Elkerülték a magyar hadsereg által a továbbiakban idekényszerített több mint tízezer sorstársukra váró augusztus 27–28-i vérfürdőt.)

3. DEPORTÁLT LEVELE 1941. AUGUSZTUS 14-E ELŐTT

Kedves Rezső!

Olyan szenvedéseken mentünk keresztül, amit Budapesten el sem lehet képzelni. Ha csak 5%-át tudtam volna, talán nem is tudom, mit csináltam volna. Az ukránok kirabolják a zsidókat, akiket átterelnek a Dnyeszteren, nagyon sokat bedobnak a Dnyeszterbe is. Éhezünk, ha rövidesen nem történik változás, elpusztulunk, mert ennivalónk nincs. A papát ne engedd el. Kövess el mindent, ha lehet, hogy hazajuthassunk. Megesz bennünket a piszok, nem akarnak sehova sem beengedni bennünket. Itt, ahol vagyunk sem maradhatunk, vannak csoportok, akik kifosztva kóborolnak a vidéken, mert ukrán bandák megtámadják őket. Egy nap 50-60 holttest úszik le a Dnyeszteren, itt tegnap temettek 50-et. Lassan elfogy mindenünk, úgyhogy a legsötétebb jövő vár ránk. Egy asszony meg is őrült. Csókolunk,

Miki

4. JELENTÉS A HATÁRON VISSZATÉRNI PRÓBÁLÓ DEPORTÁLTAK SORSÁRÓL ÉS JAVASLAT A HELYZET NORMALIZÁLÁSÁRA 1941. OKTÓBER 16-A UTÁN

1. Pontos megállapításunk szerint eddig semmiféle rendelet nem érkezett a kárpátaljai KEOKH kirendeltségekhez, vagy más elsőfokú rendőrhatóságokhoz arra vonatkozóan, hogy a határon átjövőket állampolgárság szempontjából vizsgálják meg (...).

2. Valahányszor egy ilyen hazaérkező a csendőrségnek vagy katonaságnak kezébe kerül, azt visszaviszik a határon és átdobják, tekintet nélkül arra, hogy vajon az iratai a zsebében vannak-e vagy sem. Nem a németek részére történő átadás folyik, hanem csak a senki földjére való áttétel. Ebben a tekintetben semmiféle kímélet nincsen. Előfordult (...), hogy a németek hordágyon küldtek át egy Sáfár nevű halálosan beteg embert. Ez valahogyan értesítette rokonait, hogy jöjjenek érte. Sáfárt erre hordágyastól visszatették a határon. Utóbb pedig más átjövőktől megtudták, hogy a szerencsétlen meg is halt. Rokonait, két férfit, akik mentőautón jöttek Sáfárért, letartóztatták és internálták.

3. (...) Leírhatatlan azoknak az állapota, akik átjönnek. Félig megfagyva, tökéletesen legyengülve érkeznek, rongyokban, ruhátlanul. Volt rá eset, hogy egy szerencsétlen asszony pusztán egy imaköpenyben (taleszban) érkezett meg. Cipője alig van valakinek. Nemcsak az átjövők, de a határ menti lakosság, erdőkerülők, erdészek közlése szerint a senki földje hullákkal van tele. Ezeket már nem temeti el senki, néha gallyakkal vannak befedve. (...) Az emberek az éhségtől, a nélkülözéstől pusztulnak el, elsősorban a gyermekek és öregek. (...)

4. A határon a legszigorúbb hajtóvadászat folyik az átjövőkre. Nemcsak csendőrség és rendőrség, portyázó katonai századok, de felfegyverzett leventék is őrzik a határt, nehogy egy-egy szerencsétlen átjöhessen. Aki a legkisebb gyanúba keveredik, hogy a túloldalon levőt akar segíteni, vagy már ideát levőt segített meg, azt menthetetlenül internálják.

5. A határon túl tovább folytatódnak ugyanazok a rémségek, mint amilyen a kamenyec-podolszkiji pogrom volt. Az átjövők azt mondják, hogy számos helyen pusztítanak ki egész falvakat és településeket fegyverrel, minden válogatás nélkül, hogy megszabaduljanak tőlük. (...)

* A szerző teológus, történész.

– Aztán innentől már a saját felelősségükre!