Önáltatás a tudás földjén
Az Új Széchenyi Terv bemutatóján, 2010 júniusában mondott beszédében jelentette ki először Orbán Viktor, hogy „Magyarország a tudás földje lehet…”. Két évre rá aztán a parlamentben, egy interpellációra válaszolva úgy fogalmazott, hogy Magyarország a tudás földje, és a magyar észjárás, találékonyság és tanuló képesség a legfőbb erőforrásunk. „Tegyük Magyarországot a tudás földjévé” – mondta 2013. május 6-án az MTA 184. közgyűlésének ünnepi ülésén.
Az Orbán beszédeiből idézett mondatokat tekintsük most csak képzavarnak. Nem tudjuk, mire alapozza vízióját, és milyen eszközökkel kívánja elérni, mert azt nem fejti ki. A magyar észjárás – amelyet máskor (gyakran) csavaros észjárásként említ – nem teszi az országot a tudás földjévé. Ne lepődjünk meg, hogy ebben a képzavarban (már ami a beszédeiből kiemelt részeket illeti) az oktatásról mint a cél elérésének az eszközéről, legfőbb forrásáról említést sem tesz. Pedig a tudás a tanulás-oktatás következménye, vagy ahogy Osvát Ernő mondta: „a tudást nem lehet ajándékba kapni.
Miért is kellene az oktatásról annyit beszélni – kérdezhetnénk –, hisz a kormányfő szerint az már világszínvonalú („még mindig a világ legjobbjai között van a magyar oktatás” – mondta 2014. január 27-én a 2013. évi Nemzetközi Diákolimpia győztesei előtt). Sokunk meggyőződése azonban, hogy ez nincs így, és a kormány oktatáspolitikájával, az ennek keretében rögzített, hangoztatott elvekkel, az eddigi gyakorlattal nemcsak hogy nem lehetünk, de nem is leszünk a tudás földje. Világszínvonalról nem beszélhetünk, csak nagyon tehetséges gyerekekről és az őket tanító, felkészítő pedagógusokról. Az ilyen hangzatos kijelentések nem segítenek a cél elérésében, csak a meglévő problémákról terelik el a figyelmet. A problémák az alapoknál, az egyre inkább uniformizáló, egyre zártabbá váló köznevelésben (leánykori nevén közoktatásban) kezdődnek – emlékezzünk csak a legutóbb közzétett PISA-felmérésre –, és az egyre zártabbá váló, a válság nyílt jeleit mutató felsőoktatási rendszerben folytatódnak. (Gondoljunk csak a 2013. évi nemzetközi felsőoktatási listára.) Írásomban ez utóbbi oktatási szint helyzetének rövid elemzésére teszek kísérletet.
Nem tartom túlzásnak a felsőoktatás válságáról beszélni, hisz jól látható, hogy az eddigi állapot, szint, eredmény, szervezeti forma, működés a továbbiakban nem tartható fenn. Alapvető változásokra van szükség, nehezen vitatható a társadalmi konszenzuson alapuló reform szükségessége. A második Orbán-kormány rövidesen lejáró négy évében megtett intézkedések nem tekinthetők reformoknak, nem lehet reformról beszélni ott, ahol nincs világosan megfogalmazott jövőkép és stratégia, és ahol a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény életbelépését követően megközelítően ötvenezer potenciális felsőoktatási hallgató tűnik el a rendszerből. Ennek fő okaként nem lehet elfogadható magyarázatként csak a babyboom hiányát emlegetni. Nem lehet reformról beszélni ott sem, ahol csorbát szenved – például forráskivonással, a röghözkötés alkotmányossá tételével, a MAB kézi vezérléssel történő irányításával, az intézményi szenátusok határozatainak felülbírálásával stb.– az intézményi, oktatói és hallgatói autonómia.
A kormányzati szereplők részéről 2011 óta csak egymásnak ellentmondó kinyilatkoztatások, intézkedések (államtitkárváltás) történnek. Egyes kormányzati és nem kormányzati tényezők több esetben fogalmaztak és fogalmaznak meg a gazdasági prioritásoknak, és potenciális hallgatói érdekeknek ellentmondó elvárásokat. A kormánypártok és a szaktárca a tényleges reformok helyett évenkénti pénzkivonásokkal, zárolásokkal nehezíti az intézmények működését. Szívesen alkalmazzák a strukturális alappal megerősített háttéralkuk intézményét, ami egyes egyetemek és főiskolák túlélését segíti. A forráselvonások miatt, ahogy erről e lap hasábjain is olvashattunk, még a legrangosabb egyetem (ELTE) is oktatói leépítésekre kényszerült, s ugyanitt a fizetés nélküli szabadság kényszere érintett több főállású oktatót. Bevezették a többféle olvasatra és következtetésre lehetőséget adó, több elemet magába foglaló „kiemelt intézmény” modelljét (előfordulhat ugyan, hogy a feltételek biztosításával a minőséget is szolgálhatja), a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara „hathatós” közreműködésével pedig megkezdődött az egyes társadalom- és bölcsészettudományi szakok és diplomák leértékelése. (Példának okáért tudatosan igyekeztek félremagyarázni az e területeken végzett hallgatók alkalmazhatóságának indikátorait a frissen végzett hallgatók alkalmazási arányával.) Szűkítették, majd a hallgatói tiltakozást követően az előző évi szintre vitték vissza a felvételi keretszámokat, illetve ezt elkeresztelték intézményi kapacitásnak. Csökkentették az állami támogatást élvező felvételizők arányát, diszkrimináltak 16 szakot a gazdaságtudomány, társadalomtudomány és bölcsészettudomány területén. Eltérő minimum ponthatárokat állapítottak meg ez utóbbiak hátrányára. Több ezer diplomást aláztak meg azzal, hogy néhány képzési területet tücsökszakként emlegettek. Sokáig lebegtették az önfenntartó felsőoktatás modelljének a bevezetését, közben drasztikusan csökkentették az intézmények állami támogatását. Háttéralkukkal hoztak intézményeket, karokat és szakokat előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetbe. Közben hangot adtak azon elképzeléseknek is, amelyek intézmények bezárásáról, egyesüléséről szóltak. Mindezt tehették úgy, hogy igazán nagy társadalmi vagy intézményi ellenállással nem kellett számolni. Ez utóbbit megértem.
Egyrészt azért, mert komoly lépések történtek a tanárképzés rangjának a visszaállítására. Másrészt azért, mert olvastunk, hallottunk róla, hogy a felsőoktatásért felelős államtitkárnak (és stábjának) van részletes, stratégiává konvertált felsőoktatási koncepciója, de a kormánynak eddig még nem volt bátorsága társadalmi vitára bocsátani és törvényerőre emelni. A szavazat maximalizálás mint cél – a választások előtt – ismét erősebbnek bizonyul, mint lépéseket tenni a jövőnkbe való befektetés érdekében. A koncepció egyébként elfogadható javaslatot tesz több területen, ugyanakkor szakmai vitára okot adó javaslatokat is rögzít.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által megfogalmazott elvárás, hogy 2020-ra a világ 200 legfejlettebb felsőoktatási intézménye közé kell bekerülnie négy hazai egyetemnek, csak egy újabb álom. Ehhez alapvető reformokra, szemléletváltozásra van szükség, és gyökeres fordulatra a finanszírozásban.
A reformok levezényléséhez pedig kiemelkedő tehetségű politikusokra, nagy tudású szakemberekre, közszolgákra van szükség. Kérdés, hogy ma vannak-e ilyen politikusok, s ha igen elegen vannak- e.
* A szerző szociológus.
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
