Eleinte mindig rendreutasítottam a barátomat, amikor úgy kezdett egy mondatot, hogy „nálunk, Angliában”. Most már nem teszem, hiszen mi mást mondhatna. 

Náluk, Angliában például egészen más a pedagógus-életpályamodell, mint amilyet itt hagyott. Előbb kidolgozta a tanmenetet, aztán végigvitte a tanévet, s mikor a tanfelügyelet is megerősítette, hogy ő egy remek tanár, az iskola megemelte a fizetését. És ez még csak a munka. De náluk, Angliában mintha reggeltől estig hűsölne a káeurópai tébolyhoz szokott lélek. Míg sorban állnak a buszmegállóban, a közelgő tavaszról beszélgetnek az emberek. Beiratkozás nélkül is haza lehet vinni három kötetet a közkönyvtárból, és a taxisofőr vagy a gázszerelő soha, de soha nem csatolja a kirekesztő politikai nézeteit bónuszként a szolgáltatás mellé.

Náluk, Angliában még az ezer szállal Magyarországhoz kötődő polgár is elgondolkodik: muszáj-e a gyűlölséget, az akarnok államot, a rossz kedvet és az önemésztő indulatokat választani, ha van más lehetőség is? Komolyan mondja-e a kinti magyar, hogy csak megszedem magam egy kicsit, meg pihenek egy-két évet, aztán majd hazajövök?

Nézhetné Orbán rezsimje az elvándorlás problémáját innen is. Közben persze szajkózhatná tovább, hogy Bajnai alatt kezdődött az egész, meg hogy legényeink-leányaink bejárják a napnyugatot, ellesik a fortélyokat, aztán úgyis hazatérnek gyarapítani a hazát, de morfondírozhatna közben a tényeken is. Hogy már rég nemcsak a fiatalok mennek, hanem a középkorúak is, akik viszik a tudásukat, és viszik a tökéletes társadalmi integrációra még alkalmas gyerekeiket. Hogy „odakint” nem pusztán a pénz a vonzó, hanem a bejáratottan működő demokráciák kiszámítható közéleti környezete, kultúrája is. Ott naponta szembesülnek a felelős kormányzás, a szigorú társadalmi kontroll jeleivel, látják, hogy az emberek nem a kocsmában politizálnak, hanem egyszerűen elvárják, hogy akire voksoltak, tisztességesen tegye a dolgát.

Orbán rezsimje azonban képtelen átlépni a saját árnyékát, s ahogy minden kérdésben, itt is végletesen lenézi az őt hatalomba emelőket. A rezsicsökkentés létfilozófiáját követve két tábort lát a külföldön élő magyarok közegében: amelyik előle menekült, meg amelyiknek ő adott állampolgárságot. Ebben az egyszerű világban az első csoport ab ovo ellenzéki, az utóbbi meg értelemszerűen fideszes. Az elsőt tehát akadályozni kell a szavazásban, amásikat segíteni. Így alakult ki az a botrányos választási regula, hogy a határon túl élő kettős állampolgárok levélben is voksolhatnak, a külföldön tartózkodó magyarokat pedig minden elképzelhető módon akadályozzák a választójoguk érvényesítésében.

Egyelőre csak tippelhetünk, hányan érzik majd elég fontosnak, hogy „csak azért is” útra keljenek, hogy az esetenként kontinensnyi országok magyar külképviseletén leadják a szavazatukat. És bármit hisz is Orbán, azt sem lehet kitalálni, hogyan voksolnak majd. Jó barátom mindenesetre eldöntötte, biztos, ami biztos, arra a napra hazajön.