A pedagógusok sorsát ugyanis nem nehéz kitalálni. A választások után valóságosan is feláll, beindul a pedagógus kar, kiadják a pedagógus etikai kódexet, amelyben most már feketén-fehéren megjelenik, mit vár el az állam a zsoldosaitól. Feltehetően megtöltődik tartalommal az a törvényi szöveg, miszerint a pedagógus köteles hivatásához méltó magatartást tanúsítani. A pedagógus kar pedig az állam mindenhova elérő karjává (szemévé, fülévé) válik, amelynek etikai eljárása megalapozza a hivatalvesztést. Az írás állításaival ellentétben, nincs még kész maga az iskolarendszer sem. A jogi alapjait látszólag lerakták ugyan, de nincs olyan hónap, hogy ne nyúlnának hozzá a szöveghez – eldugva mindig valamelyik törvény végébe –, kiegészítve egy-egy újabb, az államot erősítő, az intézményeket és a benne dolgozókat, az ellátást igénybe vevőket hátrányosan érintő rendelkezéssel.

Nemcsak a kar megerősítése várható a választások után, de feltehetően beépül az intézkedési joggal felruházott tanfelügyelet is a törvényszövegbe. Az ellátórendszerhez és a benne foglalkoztatottakhoz – a nyugdíjasokat kivéve – a választások előtt, érthető módon, nem nyúltak hozzá. Ok és indok, elképzelés, szándék pedig van rá. A tankötelezettség idejének leszállítása, a szakiskolák kilencedik-tizedik évfolyamának megszüntetése, a csökkenő tanulólétszám már elégséges alapot szolgáltat a létszámcsökkentéshez. Hátra van még a Széll Kálmán Tervben beígért beiskolázási terv végrehajtása – hetvenöt százalékról ötven százalékra csökkenteni az érettségihez jutók számát –, kihasználatlan még az a lehetőség is, hogy minden tanárt járási szinten foglalkoztassanak, legalább heti huszonhat órában. Nem hajtották még végre azt a véletlen napvilágot látott elképzelést sem, miszerint meg kell szüntetni azoknak az általános iskoláknak a felső tagozatát, amelyeknek nincsenek párhuzamos (évfolyamonként legalább kettő) osztályai.

A feltett – feltehetően költői – kérdésre a választ ezért ki lehet találni, meg lehet adni. Miután egyetlen kormányhatározattal radikálisan csökkenteni lehet a pedagógusok létszámát, a megmaradókat a minősítési eljárással ki lehet választani az új követelményeknek megfelelően. A kiválogatottak nem hivatást gyakorolnak a jövőben, hanem az állami tanfelügyelet irányítása és ellenőrzése alatt, szellemi szakmunkásként robotolva végrehajtják a kormány utasításait.

Mi lesz a tanulókkal? Ez a nagy kérdés. Minden évben a korosztály hat–tíz százaléka léphet ki tizenhat éves korában úgy a rendszerből, hogy nem fejezi be az általános iskolát, nem szerez a munkaerőpiacon használható szakképesítést. Előttük két út áll: jó esetben a közmunka, rossz esetben a munkanélküliség, a bűnözés, a börtön. A korosztály megmaradt része ötven százalékának a szakiskolát szánja a hatalom. A szakiskolát, amelynek befejezése után jogilag két év alatt érettségit lehet szerezni. Jogilag! Mert ez nem valóságos lehetőség egy olyan iskola után, amelyben heti tizenegy óra jut közismeretre, melyből öt testnevelés, egy pedig osztályfőnöki óra. A „gyakorlatorientált” szakiskolai képzésben nem cél a tanulók felkészítése az önálló tanulásra, a társadalmi folyamatok megértésére egy olyan korban, amelyben a megszerzett tudás meglehetősen rövid idő alatt amortizálódik, ha nem újítják meg. A megmaradt ötven százalék harminc százaléka a szakközépiskolákban szerezhet elsősorban szakirányú továbbtanulásra jogosító szakmai érettségit. A fennmaradók juthatnak be a felvételiztetés szűrőin át a gimnáziumba, amelyben szerzett érettségivel lehet a legmesszebbre eljutni a társadalmi ranglétrán. Nem véletlenül adta át az állam a gimnáziumok jó részét az elismert egyházaknak. Az egyházi iskoláktól várja a hatalom a megbízható káderek kinevelését.

Mi lesz az országgal? Ez a nagy kérdés! Versenyképesek lesznek-e közmunkásaink a kínai gyermekmunkásokkal?

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.