Koltai Tamás: Mit gondol Schmidt Mária?
Szokásom szerint színházba igyekszem, amikor az autórádióban Schmidt Mária fejtegeti nézeteit az egyik kereskedelmi adón. Az Uránia mozinál letérek a szervizútra, hogy nagy ívben áthajtva a Rákóczi úton a Klauzál tér felé vegyem az irányt. Ijedtemben kis híján nekihajtok a Rókus-kápolnának, mert az interjúalany azt találja mondani, hogy sajnálatosan még mindig dívik a marxista tétel, miszerint az anyagi viszonyok határoznak meg bennünket, holott az életünk nem ettől függ, hanem attól, hogy milyen a gondolkodásunk, mi van a fejünkben.
A hölgy szerint nyilván vulgármarxista Madách Tragédiájában Ádám a remeknek alkotott ember elkorcsosulását siratja az Eszkimó láttán, mire az utóbbi föltételezi, hogy azért haragszik, mert éhes. Épp ellenkezőleg, helyesbít a materialista Lucifer, Ádám okoskodása a jóllakotté, míg „a nap jótékony istenéhez” eledelért fohászkodó, merészsége miatt rögtön bocsánatot is kérő Eszkimóé „éhes gyomornak filozófiája”.
„Előbb a has jön, aztán a morál” – éneklik a Koldusoperában. De hát Brecht is reménytelen marxista volt, tőle sem lehetett várni, hogy megértse: a fejünkben sokasodó nemes eszmék függetlenek attól, van-e kenyér az asztalunkon, télikabátra való a gyereknek, és munkaalkalom, amiért fizetés jár.
„Hogyan tenyész a bűn, hogy a nemesség? – kérdezi a megátalkodott anyagelvű sátán. – Nem ronda lég, nyomor szülé-e azt, / Nem napvilág, szabadság-érzet ezt?”
Ó, nem. A saját jóllakott ideavilágában fürdőző történésznő szerint nyilván a nyomorban teremnek nemes eszmék, és a „szabadságérzet” hiánya alakítja fennköltté a fejünkben tenyésző gondolatokat.
Csak azt nem értem, hogy ha nem a lét határozza meg a tudatot, miért a „rezsiharcra” teszi föl a győzelmét Schmidt Mária kedvenc pártja. Miért erre a szánalmas marxista tételre építi fel az egész választási kampányt? És a tisztán látó történettudományi amazon miért nem rántja le a leplet erről a galád manipulációról? Miért nem kürtöli világgá, hogy be vagy csapva, szerencsétlen nép, amikor azzal fognak meg, mennyit spórolsz havonta?! Nem érted, hogy nem az a fontos, ami a pénztárcádban van, hanem ami a fejedben, és azt is mi pakoljuk tele nekünk tetsző gondolatokkal, neked nem kell mást tenned, mint elhinni?! És mindjárt ki is veszi a részét a pakolásból. Nemcsak a marxizmust írja le ugyanebben a rádióműsorban rövid úton – Gazdagréttől a Klauzál térig –, hanem a Kádár-rendszert, a Szovjetuniót, a mai orosz politikát, az ukrán helyzetet, az Európai Uniót és még sok minden mást is. Ha azt mondom, hogy némileg leegyszerűsítve, akkor nem mondok sokat. Bár utoljára a gimnáziumban foglalkoztam üzemszerűen történelemmel, valamivel bonyolultabban látom a dolgokat annál, ahogy a tudományos fokozatot birtokló múzeumigazgató elővezeti.
Apropó, gimnázium. Negyedikben érkezett egy történelemtanárunk (osztályfőnöknek is), Hengernek hívtuk, mert az év elején azt mondta, most még lazsáltok, de félévtől jön a henger („jön a Henger”, mondtuk mi is óra előtt kilesve a folyosóra), ő adott elő ezen a szinten. Szállóige lett az osztályban, amikor az érettségi tételeket diktálva az Anglia elleni német támadás fenyegetésének ecsetelésére kijelentette: „Nosza Churchill segítségért kiáltott”. (Osztálytalálkozókon máig vidító emlék.) Ilyenformán meglehetősen élvezni tudtam Schmidt Mária történelmi konfabulációit.
A helyzet persze nem ennyire vidám, ha meggondoljuk, hogy a Terror Háza múzeum élén is történelmet hamisító tudományos munkatárs most a Józsefvárosi pályaudvarra kontemplál holokauszt-emlékhelyet históriai torzképének érvényesítése céljából, és ebből – úgy tűnik – mintha ki akarná hagyni a holokauszt áldozatait. Zavarnák őt koncepciója érvényesítésében? Láb alatt lennének? Amikor éppen azon fáradozik, hogy a saját gondolataival töltse meg a fejeket?
Lássuk be, igaza van. Ebben az országban tényleg tarthatatlan, hogy az ócska marxi tétel szerint az határozza meg az életünket, van-e munkánk, megélhetésünk, és kitart-e a fizetésünk elsejéig, mert még el találnánk keseredni. Ellenben ha az ezzel kapcsolatos kellemetlen gondolatokat ki lehet verni a fejünkből, és helyettük beültetni a Schmidt Mária gondolatait, akkor nyert ügyünk van, és az életet nemcsak szépnek fogjuk látni, hanem az is lesz. Pofonegyszerű. Ők ott fent diktálják a tételeket, mi meg szépen bemagoljuk, ha le akarunk érettségizni a saját életünkből.
El kellene fogadnunk, hogy a Sorsok Háza és a Szabadság térre tervezett, áporodottan gejl giccs az áldozatokról és nem a történelemhamisításról szól. El kellene hinnünk, hogy főhajtás az áldozatok előtt. A főhajtás azért jó találmány, mert a takarásban nem látni a szemforgatást. Nem mintha a cinikus „áldozatvivők” nem vállalnák emelt fővel is a hazugságot, ha egyszer megtehetik, és senki sem néz velük farkasszemet. Most azért akadtak néhányan. Várjuk meg, ki süti le előbb a tekintetét.
Azt mondják, ez a konfliktus nem fogja befolyásolni a választásokat. Szerintem se. Néhány százalékot hoz majd a Fidesznek, akár lesz megegyezés, akár nem. Ha nem vonulnak viszsza, azért (lám, milyen tökös gyerekek), ha visszavonulnak, azért (lehet utálni a visszavonulás okozóit, a tuggyukkiket). Ki van ez találva, Orbán ismeri az ő népét. Taktikája a haszonelvűségre épül. Ezzel csak a tisztességet lehet szembeszegezni, aminek sokkal rosszabb az árfolyama a választási piacon. Inkább veszteni lehet vele, mint nyerni. De vajon tényleg csekély vigasz-e cserében a „szabadság-érzet”, amely a madáchi ördög szerint nemességet szül?
Talán mégis igaza van Schmidt Máriának. Talán csakugyan a gondolataink határoznak meg bennünket. Az, hogy mi van a fejünkben. Nem amit ők belepakolnak, hanem ami megfelel a tényeknek. Nem az, hogy 1944-ben Magyarország elvesztette az önrendelkezését – hiába foglalták papírrongyba –, hanem hogy magától sietett előre (és túl)teljesíteni a náci népirtást. Nem az, hogy a Horthy-korszak a nemzetegyesítés és az országgyarapítás hazafias hőskölteménye, hanem hogy saját állampolgárainak megsemmisítésében vétkek és bűnök tömegével terhelt rémtörténet. Nem az, hogy mások vittek rossz utakra minket, ahogy a bódító dalocskában áll, hanem hogy magunk vagyunk felelősek a tetteinkért.
Majd ha önállóan gondoljuk ki a gondolatainkat, és bátorságunk is lesz kimondani őket, akkor elmondhatjuk, hogy önmagunk vagyunk, nem történelemhamisítók manipulált áldozatai. Majd ha föláll egy gyerek a középiskolában, és azt mondja, tanár úr, én elolvastam, ez a Tormay, Wass és Nyirő, azon kívül, hogy embernek silány, írónak is híg, dagályos, giccses, legföljebb közepes, és ennek nem lesz más következménye, mint hogy a tanár azt feleli, jól van, gyerekem, olvassuk együtt, vitassuk meg közösen – akkor elhiszem, hogy a gondolat a fejünkben meghatároz bennünket.
És akkor a „szabadság-érzet” – egyszer, valamikor – tömegméretben fog tetté érni.
A szerző újságíró
