„Nem mozdul, hallgat, nem bocsát, és nem támad fel már soha.”
Borbély Szilárd

Napok óta alig alszom, egyre csak az a bárány jár a fejemben, és a meleg hodályban az a pásztor, aki az én kívánságomra leölte. Múlt szombaton vágódott a gyilkosság eszembe, hajnali fél négy körül, amikor kijózanodva, száraz torokkal botorkált felém a reggel, s fölneszelt odakinn az első madár az ébredező, álmos esőre.

A nagyfiút játszottam néhány évvel ezelőtt, amikor a pusztában bárányt rendeltem egy gazdától. „Ócsón adom”, ezt mondta a telefonban, „ki tetszik jönni írte, oszt’ kiválassza, hogy mék legyen az.” Nekem ez nagyon tetszett. Rámutatok a zsákmányra, hazaviszem, megsütöm, s vendégül látom belőle barátaimat. Hát ez milyen jó sztori lesz, gondoltam. Sokszor el lehet majd mesélni. Valahogy úgy fogom kezdeni, hogy „kérlek, én sosem szupermarketben veszem a bárányt, hanem ki szoktam menni érte a pusztába, és a megfelelő állatra rábökök, igazi hús az, nem afféle rossz, előrecsomagolt mirelit”. Ezt milyen jól elő lehet majd adni. Lazán, zsebre dugott kézzel lehet játszani a húsbeszerzésben dörzsölt profit.

Szóval kimentem egy családi gazdaságba, ahol egy hatvan körüli mufurc ember fogadott, ő volt a gazda, s ahogy kiszálltam a vaníliaillatú kocsiból, akaratlanul is lefittyedt a szája széle. „Na, megjött a városi hülye gyerek”, ez volt a tekintetébe írva, s mondhatom, nem tévedett nagyot. Hamar túl akart lenni az egészen. Bevitt rögtön a hodályba, pedig én még nézelődtem volna, szeretem a pusztát és a szagát, körül akartam hát nézni, de igyekvőn túlzásba vitt bizalmaskodásomra a gazda nem adta meg magát. „Itt vannak, tessék választani”, közölte szárazon, amikor a juhokhoz beléptünk. Én meg bólintottam, mintha hozzáértő volnék. „Szép jószág”, vetettem oda kurtán, férfiasan. A gazda csak hümmögött, s tán átfutott az agyán, hogy „szép az anyád picsája, hát honnét tudnád, te városi hülye gyerek, hogy milyen is ez a jószág?”. De nem szólt, mutatott hét bárányt. Közülük kellett az áldozatot kiválasztanom. Rájuk néztem, s majd hanyatt estem, mert nem láttam bennük a báránygerincet, combot, a roston sült bordát. Olyanok voltak, mint a plüssbarik a szupermarketben. A csillogó szemű, vigyori képű kis fickók vidáman böködték az anyjuk oldalát.

Melyik legyen az?

Megremegtem a gondolatra. Zavaromat látva, a gazda vállon veregetett, „olyan szép a jószág, hogy nem teccik tudni választani, mi?”. Ezt kérdezte. Majdnem kiszaladt a számon, hogy „rohadj meg”, de nem eshettem ki a szerepemből. Felbujtó voltam egy gyilkos mellett, úgyhogy összeszorított szájjal ráböktem a legszelídebbre. A legriadtabb bárányt választottam az egyik sarokban. „Jól van”, bólogatott a gazda. Aztán rám nézett csúfondárosan, s azt mondta: „Pedig a maga helyibe én nem azt választottam vóna.” Megembereltem magam, elhatároztam, ellenállok. „De nekem az a legszebb”, így csattantam föl, mire vállat vont, s azt dünnyögte, hogy „szépnek mind szép, kedves uram, de az okos gazda mindég azt kapja el, amék a legközelebb van”. Leforrázva álltam, és a nyomorult pásztort ott helyben elátkoztam.

A kiválasztottat az anyjától elszakították, vérét vették. A bárányt holtában, nejlonszatyorban vittem el, s megfizettem érte. A kocsiban bőgtem, mint egy gyerek, és szidtam a Teremtőt, akiben nem hiszek, s aki méltatlan kezünkbe kést adott, isteni hatalmat, hogy dönthessünk élet és halál felett. Hát miféle Mennyei Gazda vagy?! Amikor szomjazol, a kárhozatot hogyan mérheted ilyen könnyű kézzel az ártatlan vérért cserébe?! A meghalt barátomon járt az eszem, s nem a magam kínja miatt üvöltöttem az elmúlt Szombat hajnali egére.