Miklós Gábor: Kim szabadsága
Megrendítő képeket látni ezekben a napokban: nyolcvan-kilencven éves öregasszonyok, aggastyánok találkozóit egy észak-koreai üdülőhelyen. Phenjan most éppen megengedte, hogy a hatvanegy éve szétszakított családtagok újra találkozzanak. Hogy pontosan mi is az oka az engedékeny döntésnek, nehéz lenne megmondani. Talán az, hogy épp ezekben a napokban adta ki az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága jelentését az észak-koreai helyzetről. Hosszabb ideig tartottak a meghallgatások, s iszonyú adatok, vallomások tömegét rögzítették.
„Népirtás, gyilkosság, rabszolgasorba taszítás, kínzás, jogtalan bebörtönzés, nemi erőszak – tudatosan okozott éhezés” – ezeket találni a jelentés oldalain. Lágerbe juthat valaki egy déli szappanopera-videó megnézéséért, vagy azért, mert vallásos. Az újságolvasók nálunk is rendszeresen hozzájutnak menekültek beszámolóihoz, akik beszélnek az ott elszenvedett kínokról. Nem csak éhezésről, jogfosztásról, az elszigeteltség rémségeiről. A kelet-ázsiai rémuralomban az uralkodó elit is teljes életbizonytalanságban él.
Nemrég láthatták, hogy az ország második emberét miként vezetik ki egy teremből, utána hogyan ítélik halálra. Egy kínai vicces portál azt közölte, hogy Kim Dzsong Un nagybácsiját és két munkatársát kiéheztetett kutyákkal falatták fel. A világ elhitte, pedig csak vicc. Csang tábornokot agyonlőtték. Hogyan hagyták, hagytuk, hogy így legyen? A rendszer működését, perverzióját a világ eddig is ismerte. Az európai államszocializmus összeomlása után Észak-Korea még inkább elnyomó társadalom lett, s ezt az állapotot Kína és Oroszország politikailag, Dél-Korea és Japán pedig anyagilag is támogatta.
Nem akarták, nem akarják az összeomlást, hogy a világra zúduljon a menekültáradat, hogy 25 millió embert és egy országcsődöt kelljen menedzselni. A megfélemlített, évtizedes elszigeteltségben tartott atomizált társadalom nem fog felkelni. Az elit érdeke a terror, a háborús helyzet fenntartása.
Ezért költenek atomfegyverkezésre. Kína és Oroszország eldöntötte, nem hagynak több diktatúrát elveszni, mert akkor odahaza sem lehet megállítani a demokratikus változásokat. Kína máris visszautasította az ENSZ-testület jelentését. Ezért nem fogják Kim Dzsong Unt a nemzetközi büntetőbíróság elé állítani, Kína nem enged további szankciókat sem. Van-e értelme akkor a hasonló emberi jogi vizsgálatoknak, bírálatoknak? Azt gondolom, hogy az emberiségnek érdeke, hogy feltárja ezeket a helyzeteket, és szolidáris legyen a csapdába szorított népekkel. Ha a világ tudomásul veszi ezeket a szörnyű állapotokat, jelzi, hogy a diktátorok élvezhetik a „nemzeti szuverenitás védelmét.”
Ha a jelentés nyomán nem történik semmi sem, akkor elfogadjuk, hogy ez a 25 millió ember nem méltó emberi jogokra. Akkor pedig bárhol, bármi megtörténhet. Ne csodálkozzanak, ha Kim kirendel egymillió embert menetelni az utcára, hogy eltorzult arccal tartsanak egyórás gyűlöletet az őket elítélők ellenében. Harcol is a szabadságért.
