Az ötkarikás szervezet legutóbbi akciója méltó az utóbbi években mutatott formájához. Történt, hogy az ukrán olimpiai grémium azt kérte: az ország versenyzői viselhessenek fekete karszalagot a játékok ideje alatt, miután hazájukban lényegében polgárháború dúl, s megannyi honfitársuk veszítette életét. A NOB – természetesen a vonatkozó szabályokra hivatkozva – nemet mondott a felvetésre. Pedig a gyászban nincs semmiféle politikai állásfoglalás a vérontással szembeni, némaságával torokhorzsoló együttérzésen, s emlékezésen túl.

Persze, e döntés nem lehet meglepő, ha megemlítjük, a grémium korábban elutasította a kezdeményezést, hogy Hirosima és Nagaszaki közösen adjon otthont a 2020-as nyári játékoknak. A két tragikus sorsú város közösen szeretett volna emlékezni az atombomba-támadás hetvenötödik évfordulójára, de az indoklás szerint egy településen kell rendezni a csúcsvetélkedőt.

Ebben a válaszban benne volt minden, amivé az ötkarikás eszme züllött. Nem lehet elégszer idézni azt a tanulmányt, amelyet Joseph Maguire és munkatársai írtak. A tudósok a 2004-es athéni olimpia idején a NOB szponzorainak reklámjait vizsgálták. Kutatások szerint e hirdetések az olimpiai eszméhez kapcsolódó értékek közül leginkább a kiválóságot jelenítették meg.

Nem maradt semmi a békemozgalmakból, a kozmopolitizmusból, a nyitottságból, a kultúrák sokféleségéből, az univerzalitásból, a részvétel öröméből. Elégedettségre azért van ok. A NOB átalakította a televíziós közvetítések rendszerét, minek köszönhetően kétszáz helyett kétszázötvenmillió euróért értékesítette az európai közvetítési jogokat.

Ezt önfeledten ünnepelhetik az illetékesek, elvégre más úgysem mozgatja politikájukat, mint a bankók. Ez nem baj, hovatovább előremutató, mert manapság úgyis komoly kritikára ad okot, ha valaki azzal házal, hogy nem csupán a kamatlábak mozgatják a világot, hanem az eszmék is. Az utóbbiak például azt diktálják, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság álljon meg egy pillanatra, helyezze a fölöttébb szigorú marketingkódexét és működési szabályzatát néhány napra a lomtárba, s járjon el úgy, ahogyan az a különleges ötkarikás értékvilágból következik, amelynek képviseletére létrejött.

Az olimpia ugyanis nem egy vetélkedő, mint a sörcsapoló-világbajnokság és a vízsommelier-k kóstolóversenye, hanem a sportvilág emblémája. Ha pedig az mára nem más, mint a profitmaximalizálást szolgáló kódexek kollekciója, akkor minden öndefiníciós kísérlete ellenére szemernyivel sem különbözik a szórakoztatóipar más szektoraitól. De – a fekete szalag hiátusával szemben – a mozi legalább nem a valóság.