Ennek a csatának nincsenek nyertesei. Bizonyára még sokáig fogják elemezni, hogy a most egymásra mutogató kormányzat és ellenzék közül ki kit provokált kedden, amikor véres összecsapások törtek ki Kijevben, egyvalami azonban biztos: azért, hogy a konfliktus emberéleteket követelt, felelős valamennyi, a viszályban részes politikus.

Viktor Janukovics elnök egyebek közt azért, mert irányítása alatt olyan államhatalmi struktúra alakult ki, amelyet a korábbinál is jobban átitat a korrupció, a nepotizmus, a „győztes mindent visz” elve, és ez még az amúgy őt támogatók között is elégedetlenséget, ellenfelei körében pedig forradalmi hevületet szült. Felelős azért, mert a neki alárendelt rendfenntartó erők alkalmaztak elsőként erőszakot, amikor tavaly november 30-án szétkergették a kijevi Függetlenség terén, a Majdanon az európai uniós társulási szerződés mellett akkor még valóban békésen tüntető diákokat, kedden pedig nem elégedtek meg a rendbontók visszaszorításával, hanem a kijevi belváros teljes megtisztítására tettek kísérletet. Janukovics a kifárasztás taktikáját alkalmazva, későn kezdett érdemi párbeszédet az ellenzékkel és tett legalább részleges engedményeket neki, miközben annak fő követelését, az előrehozott választásokat még megfontolni sem volt hajlandó.

De nem lehet felmenteni a kormányellenes megmozdulások vezetőit sem. Mert, bár valószínűleg nem a mérsékelt Jacenyuk vagy Klicsko híve például az a tüntető, aki egy az interneten közzétett videofelvételen egy félholtra vert, mozdulni is alig képes rendőrről próbálja lehúzni a bakancsát, ők is tehetnek arról, hogy az elvakult nacionalizmus által fűtött, vagy pusztán a balhét kereső csoportok is megjelenhettek az utcákon (miközben a kormánypárti radikálisok is aktivizálódtak), és ma már kontrollálhatatlanul sodorják magukkal az ellenzék szalonképes politikusait is. Ilyenkor már nem lehet arra hivatkozni, hogy a demonstrálók túlnyomó többsége békés tiltakozó, maga a megmozdulás egy ideje nem az.

Néhány hete, Kijevben a tüntetők koordinátoraival beszélgetve, e sorok írójának az volt a benyomása, hogy néhányan közülük szinte „reménykednek” egy újabb rendőrattakban. Talán abban bíztak, hogy ez még nagyobb rokonszenvet ébreszt irántuk a világban; talán abban, hogy mozgósítja a hatalommal elégedetlenek passzív tömegeit. Hiszen a novemberi rendőrroham után – többségükben a szétkergetett diákok iránti együttérzéstől vezérelve – százezrek vonultak a Majdanra, az utóbbi hetekben viszont legfeljebb néhány tízezren vettek részt a hagyományossá vált, vasárnapi népi gyűléseken.

Ám kétséges az a szimpátia, amelyet az kelt, hogy – az összecsapások nyilvánvaló kockázata mellett – éppen akkor küldenek tüntetőket a parlamenthez, amikor feltűnt némi remény a válság békés rendezésére. Már csak azért is, mert a véres harcok nyomán minden eddiginél nagyobb a veszélye az ország kettészakadásának és annak, hogy, ha talán nem is nyílt, de „lappangó” polgárháború alakul ki Ukrajnában.