Az egészségügy is jobban teljesít?
A lelkiismeretesen kezelt vérnyomásom minden igyekezetünk ellenére, nagyon magasra emelkedett. Ráadásul ehhez a vérnyomásmérő által is jelzett szívritmuszavar társult. Amikor az egyébként kifogástalanul és megbízhatóan működő készülék „Error” üzenetet jelzett, nagyon megijedtünk. Ez ilyen esetben nem pusztán „hibaüzenet”; egészségügyi értelemben igen komoly figyelmeztetés.
Úgy döntöttünk, hogy kocsival azonnal bevisznek a helyi orvosi ügyeletre. Este nyolc körül érkeztünk be, az ügyeleten rögtön fogadtak is. Miközben elmondtuk a történteket, az ügyeletes nővér azonnal nekilátott a vérnyomásom megmérésének, de nem járt sikerrel, mert a készülék működésképtelennek bizonyult. Körülbelül 10 perc után – számomra ez egy órának tűnt – sikerült előkeríteni egy múlt századbeli, „hagyományos” vérnyomásmérőt; de ez legalább már (vagy talán még!) működött, és meglehetősen magas értéket mutatott. Ezt látván az orvos, azonnal EKG-vizsgálatot rendelt el.
Sajnos a vizsgálatot minden igyekezetük ellenére sem tudták elvégezni, mivel az erre szolgáló készülék – az első vérnyomásmérőhöz hasonlóan – nem működött! Negyedórán keresztül hasztalanul próbálkoztak az üzembe helyezésével. Végül sikerült előkeríteni egy másik, már működőképes szerkezetet, amellyel azután kinyomtatták a várva várt, pontosabban nem várt értékeket; ugyanis az eredmények láttán a doktor úr egy ún. „kanül” azonnali behelyezése mellett döntött. A döntés azonban csak döntés maradt, mivel éppen kanül sem állt rendelkezésre a megfelelő méretben. Ezután már egyáltalán nem volt meglepő, hogy a doktor úrnak a kellő felkészültség és a legnagyobb igyekezet ellenére, négyszeri kísérlet után sem sikerült a kanült behelyeznie.
A sikertelen szúrások helyén – a szedett vérhígítónak köszönhetően – rendesen folyt belőlem a vér. Sajnos a kötszerrel is problémák adódtak. Örültem volna, ha kissé gyorsabban és a megfelelő méretben kerültek volna elő. Mindenesetre a trikómra és a nadrágomra tenyérnyi vérfoltok kerültek.
Mindezek után megkaptam ez intravénás injekciót, melynek hatására normalizálódni kezdett a vérnyomásom.
Az EKG-eredmény alapján, az esetleges szívinfarktus veszélye miatt, a doktor úr – nagyon lelkiismeretesen – a közeli városi kórházba utalt. Egészségi állapotomra való tekintettel a gépkocsival történő szállításomat nem engedélyezte. Mentőautót hívott. Azaz hosszú időn át, csak próbált mentőautót hívni, ugyanis több mint negyedórán át ez sem járt sikerrel. Ő azonban nem adta fel. Kitartását – és az enyémet is – végül siker koronázta.
Ezután elkezdődött az újabb hosszú várakozás: most már a mentőautóra. Nemhiába! Mintegy bő félórányi idő szükségeltetett a megérkezésig... Nos nem a 20 percnyi, „nagy távolság” miatt, hanem: mert „eltévedtek”. A XXI. század GPS-es világában egy sürgős, talán életmentő kivonulásnál ez bizony szinte tragikomikus, de inkább nagyon szomorú és elkeserítő.
22 óra 30 perckor érkeztünk a kórházba, ahol a mentősök „leadtak” a belgyógyászat sürgősségi osztályára, ahol hat beteg várt a sorára.
Ami ezután következett: közel négy óra, azaz négyes óra várakozás, várakozás, várakozás... Emlékeztetőül megismétlem: sürgősségi ellátásról van szó! (Ennyi idő alatt két futballvilágbajnoki döntőt lehet lejátszani.) E többórás várakozás során semmi jelét nem érzékeltem annak, hogy valakinek is tudomása lenne az ittlétünktől, ugyanis rám sem nézett senki sem. Ezt követően azonban, immár 28-ára virradóan – elég korán –, hajnali 2 óra 20 perckor máris szólítottak. De túléltem! Ennyi idő után is élve, és még „gyógyítható” állapotban kerülhettem az ügyeletes orvoshoz. Ezúttal a szerencse mellém állt. És ha nem áll mellém!? Hát akkor nem...
Miután sorra kerültem, egy nővérke lefektetett az ágyra, rákötött a gépekre és a monitorra, vért vett és behelyezte azt a bizonyos kanült. Véres trikómra is rákérdezett. Úgy 20 perc múlva az ügyeletes doktornő szakszerűen megvizsgált, és fél óra múlva az EKG és a laboreredmények alapján kizárta a szívinfarktus lehetőségét, majd a szükséges papírokkal elbocsátott. Zaklatott idegállapotom miatt, búcsúzóul kértem egy nyugtató pirulát. A rendelkezésre álló készletből (2, azaz kettő szem 0,5 mg-os Frontin tabletta) kaptam egy fél szemet.
Szeretném hangsúlyozni, hogy miután bekerültem, ellátásom szakszerűen és felelősségteljesen zajlott.
Sokáig töprengtem, hogy mindazt, amit azokban az órákban átéltem, közzétegyem-e?
Végül úgy döntöttem, hogy most – még ha hetekkel az események után – megírom. Így legalább, úgy vélem, nem vethető a szememre, hogy hirtelen felindulásból teszem.
Megírtam mindezt mégpedig azért, mert elgondolkodtató a kórházakban tapasztalható, egyre félelmetesebb méreteket öltő létszámhiány és az elégtelen felszereltség. A nővéreken még ebben az állapotomban is észrevettem a sok túlórát és a túlhajszoltságot. Az egyetlen doktornő is nagyon fáradtnak látszott, de még kedves is tudott lenni.
Hajrá egészségügy! Hajrá magyarok!
