Kettős létrára áll ma reggel is egy forgalmas, egri útkereszteződésben Szalóczi Géza, az Összefogás képviselője. Fekete öltönye alá jó meleg pulcsit vesz, s talán még jégeralsót is húz, hogy ne fázzon olyan nagyon a csípős hidegben. Kezében kartontábla lesz, amelyen saját magát hirdeti, a neve szerepel rajtja, s az őt támogató ellenzéki pártok szépen, ahogyan a szavazólapon is rajta lesznek. Kesztyűt, sálat, sapkát nem visel, s ha esik, esernyőt sem tart maga fölé.

Elvei vannak, azt mondja, „bioplakátként” is csak az lehet rajta, amit normális szórólapon lévő kampányfiguraként magára öltene. Márpedig egy bundakesztyűs, usánkás alak nem ilyen. (Most, hogy jobban belegondolunk, a keleti nyitás jegyében néhány jobboldali plakáton lassan Misa mackó feltűnhetne.) A volt egri dohánygyár hajdani jogtanácsosa, aki immár jó ideje egy szegényeket támogató civil szervezetnél dolgozik, frappáns választ adott a körzetét elözönlő fideszes és CÖF-ös plakáttengerre.

Pénze, hatalma nincs, a lehetséges reklámfelületek nagy részén megjelenni képtelen, a legjobb helyeket gondosan lefoglalták előle, jó előre. Maradt a lelemény. Szegény ember abból főz, amije van. Neki is sokat mondogatta az anyukája, hogy fiam, mindent elvehetnek tőled, csak a tudást nem – s lám. Magánnyugdíjpénztári megtakarítását valóban el is vették, de gondolatai és azok teremtő ereje megmaradt. Sajátos akciójáról a legnagyobb hírportálok számoltak be, ötletéről angol nyelvű honlapok is cikket közöltek, tudatva a külvilággal: létezik még a szellemes magyar virtus, s az nem egyenlő a humortalan, lehangoló, kurucos vircsafttal.

Áll ez a szelíd tekintetű ember a kettős létrán, s nekünk eszünkbe jut róla Karinthy szomorúan hegedülő alakja, akinek szintén létrán kellett a magasban egyensúlyoznia, hogy megmutathassa végre közönségének a lelkében felcsendülő melódiát, egy cirkuszi porond kellős közepén.

Az autósok rádudálnak, néhány járókelő megáll, „kezitcsókolom”, köszön rájuk a bioplakát, majd szóba elegyednek. Korábbi munkája révén a marketing világába is belekóstolt a jelölt, ott tanulta meg, hogy a berögzült képeknek erős az üzenetük. Nem véletlen, hogy lajtorjáját nem csupán forgalmas helyekre, hanem mindig úgy állítja fel, hogy politikai ellenfele hatalmas és merev plakátarca legyen mögötte a háttér. „Azt akarom, hogy még róla is én jussak az emberek eszébe” – érvelt.

Nekünk meg a szabadság apró körei jutnak minderről eszünkbe. A nyolcvanas években megalakult civil kezdeményezések, amelyek a hatalommal szembemenve adtak helyet független, kreatív gondolkodóknak, s kínáltak megjelenési felületet olyanoknak, akik máshol nem jutottak szóhoz. Szabadegyetemek, műhelyek, irodalmi újságok. Akkor eldugott kis lakásokban találkoztak a közösen gondolkodók és a jobb rendszerről álmodók. Most – szabadságunk ennyit azért nőtt – megteszi a kettős létra is.