Amiről a rezsiharc szól
Ennek elveit ugyanis a privatizáláskor megkötött szerződés meghatározza. A szerződéskor lefektetett „árformula” célja az volt, hogy a vállalat ne tudjon visszaélni monopolista helyzetével, ugyanakkor maradjon annyi profitja, amennyi a részvényeseit kielégíti, vagyis tudjon olyan osztalékot fizetni, amely mellett részvényesei nem vonják el tőle a tőkéjüket. Más szóval: a befektetők profitja méltányos, „normál” szintű legyen, olyan, amilyen piaci versenykörülmények között kialakulna.
Az árformula egy matematikai képlet, amely megfogalmazza, hogy az adott szolgáltatás árának egyes összetevői (pl. a gázszolgáltatóknál a gáz importára, a közvetítők által felszámolt költségek stb.) számszerűen hogyan változtathatják a vezetékes gáz vagy villanyáram mint végtermék árát. Tökéletes, változatlanul alkalmazható matematikai árformula nincsen, mert sok külső feltétel változik, amelyeket a szerződést kötő felek nem láthattak előre.
Ezért menet közben kiderülhet, hogy az árformula nem tölti be a „normál” profit kialakítójának szerepét, ezért az árakat a feleknek az elfogadott elveket figyelembe véve folyamatos tárgyalások és egyezkedések révén kell „karbantartaniuk”. Mi történik, ha a két fél nem tud megegyezni? Ezt figyelhetjük meg mostanában, amikor az állam a tárgyalásos megoldást elvetve „rezsiharcot” indít a közműcégek ellen. A „harc” meghirdetése mögött kétféle ok lehet: a) Az árformula rosszul működött, ezért az árak átléptek a „monopolista ár” szintjére.
Az állam úgy gondolja, hogy ez a fejlemény a szerződés szellemének a megsértése, és félredobja a szerződés betű szerinti változatát, és a hatalom eszközével „önbíráskodik”. Ezzel akadályozza meg a tulajdonosok méltánytalan haszonszerzését. b) Az árak nem magasabbak, mint ha versenyárak lennének, de az állam a hatalom eszközével mégis letöri azokat, ezzel tönkreteszi az érintett vállalkozásokat, majd az értékét vesztett tőkét kivásárolja. Ezzel méltánytalan, őt meg nem illető haszon szerzésére törekszik. Az állam jogsértése az a) esetben vitatható, a b) esetben egyértelmű. Vajon melyik változat valósul meg napjainkban?
Elöljáróban meg kell mondanom, hogy erre vonatkozóan az egyszerű állampolgárnak (mint aki magam is vagyok) nem lehet teljesen megalapozott véleménye, ugyanis nem rendelkezik a hozzá szükséges információkkal, mert azok nem publikusak. A kormánypolitikát végrehajtóknak is csak egy nagyon szűk köre van beavatva azokba az „üzleti titkokba”, amelyek alapján megítélhetnénk, hogy egy adott intézkedésük helyes-e, vagy sem. Így magam is csak logikai spekulációkra tudok támaszkodni, amikor megpróbálom rekonstruálni a tényeket.
Nézzük először az első változatot. Magam annyit tudok, hogy amikor Suchman Tamás vezényletével lezajlott a közművek privatizációja, elhangzottak olyan hírek, hogy az „árformula” nyolcszázalékos tőkehozamot garantál a befektetőknek. Ez a szám önmagában semmi információt nem tartalmaz. Folyó forintban abban az időben ez igencsak alacsony lett volna, devizában magas, hiszen a szerződésben garantált hozam az állampapírok hozamát kellene hogy hozza. Vagy a kormánypolitika kockázatát is belevették? Azt vajon hogyan?
Mindenesetre tény, hogy ez a formula 16 éven át működött anélkül, hogy az aktuális – akár bal-, akár jobboldali – kormányok kifogásolták volna. Csak 16 év után derült ki, hogy itt a tudatlan kormányok nagy becsapása folyik? Ha ez a becsapási történet kiderült, akkor az kimutatható kellene hogy legyen. De ha az, miért nem közlik velünk? Az intézkedések felelősei sokszor hangoztatják, hogy nemrég még „talicskával vitték ki a pénzt”, „száz- és ezermilliárdokban” mérhető a kivitt profit. Ez az indokolás azonban olyan szintű, mint amikor a pénzügyeket nem értő ember felháborodva mondja, hogy ez a rabló bank a törlesztés évtizedei során az általam felvett hitel többszörösét gyűjti be!
Számokat nem látunk. Ezek hiányában valószínűsíthető, hogy a tények nem igazolják a rablási/becsapási feltevést. Az újságokban, politikai nyilatkozatokban az egyszeri ember hasonló pénzügyi butaságait hajtogatják. Nézzük a második változatot. Mi történik, ha most „túlnyírják a juhokat”, a monopolista szolgáltatókat? Az ellenzék azt veti fel, hogy ha megnyirbálják a közműszolgáltatók profitját, akkor azoknak nem lesz pénzük karbantartani, beruházni, ezért lerongyolódik a közműhálózat. A rezsiharcpártiak könnyen mondhatják erre, hogy minél több pénzt hagyunk náluk, annál többet talicskáznak ki. Az ilyen ide-oda vagdalkozás frappánsnak tűnhet, de így nem jutunk el a jelenség megértéshez.
Ahhoz ugyanis nem kerülhetjük el, hogy a következtetések láncolatában mélyebbre hatoljunk. Egy működő piacgazdaságban a befektető nem aszerint dönt, hogy menynyi pénze van, hanem aszerint, hogy talál-e olyan beruházást, amelynek a várható hozama meghaladja a hitelkamatlábat olyan mértékben, hogy a beruházás kockázatáért is kárpótolja. Ebben az esetben felvehet hitelt, és abból fedezheti a beruházás költségeit. Nincs tehát pénzkorlátja, de van jövedelmezőségi korlátja. Amelyik tőke tartósan nem hozza meg legalább a „normál” hozamát, azt nem érdemes bővíteni.
A megoldás a leépítés, „lerongyolás” vagy eladás az egyetlen olyan vevőnek, amelyet egy államilag beszabályozott veszteség (nonprofit előírás) nem tesz tönkre. Ez pedig az állam maga. Elindulhat egy sajátos alku, amelyben, ha a felek nem olyan makacsok, hogy mindketten elveszítsenek mindent, végül eljutnak egy olyan ponthoz, ahol az állam olcsón hozzájut a vagyonhoz, amelynek árát hatalmi úton maga nyomta le. Mielőtt örülnénk, hogy a rezsiharccal sikerült így megvágni a külföldi befektetőket, meg kell néznünk az akció veszteségoldalát is:
1. Megrengeti Magyarország hitelét a befektetői piacon. Ha egy állam egyszer egyoldalúan felbont szerződéseket, akkor megbízhatatlannak minősül. Ez a bélyeg az egész országra rákerül. Kockázatos országban bármilyen befektető magasabb kamatlábat, illetve várható profitot vár el. Az ebből adódó kár összegét nehéz lenne számszerűsíteni, de alighanem jóval nagyobb, mint a közművek megsarcolásával szerzett pénz. Igaz, hatása csak lassan mutatkozik, nem egy nap alatt, mint egy árcsökkentés.
2. Nagy összegre – az 1. pontban taglalt károk hatásainál talán kisebbre – rúghatnak az okozott jogsértések miatt keletkező perekből fakadó szankciók, büntetések, perköltségek.
Mi történik, ha egy c) változat valósul meg, amikor nincs is érdemi profitváltozás, a „rezsiharc” pedig de facto csak egy választási reklámfogás? Bizony, ez is lehetséges. A világpiacon csökkennek a gázárak, csökken a villanyáram ára. Lehet, hogy ezek hatása éppen ellentételezi az árak csökkentő hatását a profitokra. A rezsiharcosok szándékát biztos, hogy nem e világpiaci fejlemények ösztönözték, mert a harc kirobbanása ezeket megelőzte. Az eredmény mégis lehet, hogy végül döntetlen lesz.
Így mindenki boldog lehet: a lakosság azon része, amely segített legyőzni a gonosz külföldi sárkányokat; a sárkányok maguk, akiknek végül mégsem vágták le a fejüket; és leginkább a kormány, mert megúszta a b) változatot, és boldog hangulatban megnyerheti a választást. Ez a változat csak feltevés, egyelőre a profitok visszaállása nem látszik, pontos áradatok pedig nem állnak rendelkezésemre.
A szerző közgazdász
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
