Azt hiszem, hamarosan eljön az ideje, hogy egy bensőséges kis ünnepség keretében emlékezzek meg róla: húsz éve már, hogy az első cikket írtam a Népszabadságba a „vajon mi lesz a budai Várral, és bármi lesz is, mikor lesz már végre?”-témakörben. És ahogy most elnézem, ez a gumicsont az én pályám végéig már ki is tart.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ebben az ügyben meglepetéssel tudna szolgálni a több évtizeden is átívelő kínlódás. Így volt ez a XIX. században, így a második világháború után, és így a nyolcvanas évek óta is, amikor a Széchényi Könyvtár megnyitásával „ideiglenesen” felfüggesztette az állam a további helyreállításokat és intézménykialakításokat. A korábbi teszetoszaságba a rendszerváltás legfeljebb annyi új színt tudott lopni, hogy a korábbi kulturális negyed-koncepción – az álmok szintjén legalábbis – konzervatív kormányok regnálásakor elkezdett felülkerekedni a kormányzati negyed-idea.

Ha egy kicsit kotorászom az emlékeim között, olyan ötleteket tudok felidézni, amelyeket talán már azok sem, akik annak idején kitalálták őket. Digitális és multimédia-könyvtár? Kortárs művészeti múzeum? Gyerekvár? A magyar államiság bemutatóhelye, főszerepben a királyi koronával? Exkluzív lakópark? Turisztikai centrum óriási mosdóval? Rémlik még rajtam kívül valakinek mindez? Aligha. Hiszen ebben a temérdek tervben csak az a közös, hogy egyikből sem lett semmi. Egyáltalán: az egész Várban harminc éve semmi sem valósult meg, kivéve a Sándor-palota újraépítését.

A témában most az a legfrissebb hír, hogy megint ott tartunk: a szakértők megvizsgálják a közjogi méltóságok és a kormányhivatalok elhelyezésének legideálisabb módját, felmérik, mi a gazdaságos, ésszerű és hosszú távú, melyik megoldás milyen városfejlesztési stratégiához illeszkedik. A kormány pedig majd számol a realitásokkal, sóhajt és dönt. Végül Orbán Viktor fölköltözik a Sándor-palotába, Áder János pedig áthurcolkodik a neki kijelölt szükségirodába (tippem: a jelenleg Zenetudományi Intézetként szolgáló Erdődy-palota), míg el nem paterolják valahová a Nemzeti Galériát. Most őszintén: önök nagyon meglepődnének, ha az egész városligeti múzeumi felhajtásból végül csak ez az egy beruházás valósulna meg? Mert nekem például hosszabb ideje érvényes fogadásom van erre a végkifejletre.

Nem, természetesen nem állítom, hogy sokat tudna rontani bármin is, ha Orbán Viktor végre beköltözhetne abba az épületbe, ahová tizenkét éve vágyakozik. De négy év budapesti semmittevés után, egy leromlott városban, amelynek rozsdaövezetei immár egymásba érnek, kulturális intézményhálózata romokban, ahol a jövőképet a rezsicsökkentésért és a négyes metró sötétpróbáinak sikeréért érzett aggodalom határozza meg, az ember hajlamos mérges lenni, ha a történelem az orra előtt ismétli önmagát. Mert még emlékszik például az 1999-es várostervezésre is, amikor ugyancsak méltó, gazdaságos és hosszú távú megoldást kerestek a kormányhivataloknak, meg a várbeli kulturális intézményeknek is. Tudják, ez volt az, amelyből nem lett más, csak egy méregdrágán újraépített Sándor-palota.