A magyar történelem nem bővelkedik kiemelkedő női politikusokban, és akik mégis vállalkoztak arra, hogy ne ragadjanak meg a cukrászkisasszonyok szintjén – utalva Kéthly Anna gyakran idézett mondására, hogy „aki fél, az menjen cukrászkisasszonynak” –, azok is gyakran elfelejtődnek a hazai ciklikusan ismétlődő emlékezetpolitikai csatározásokban. Rajk Júliát, aki épp száz éve született, sokszor és sokan szerették volna elfelejtetni, mert sehova se lehetett egyértelműen besorolni a mindig is tömbösödő magyar közéletben, és mélyen megvetette az akolmelegbe vágyó, teljesítményhiányos percembereket. Rajk Lászlóné személyes és politikai ellenségének is tudhatta az 1945 utáni magyar történelem két meghatározó figuráját: Rákosi Mátyást és Kádár Jánost, hiszen mindketten aktívan részt vettek férje meggyilkolásában. Milan Kundera a kommunizmussal szembeni ellenállást úgy jellemezte, hogy „a hatalommal szembeszálló ember küzdelme az harc az emlékezetért a felejtéssel szemben”. A XX. századi magyar történelemben nehezen tudnánk bárki mást említeni, aki ilyen kitartással és kérlelhetetlenséggel küzdött volna a hivatalos hatalom felejtéspolitikájával szemben, mint Rajk Júlia, akinek meg kellett harcolnia saját, fia és férje nevéért a „hivatalos” történelemírás torzításaival. Az ismert nőtörténész Laurel Thatcher Ulrich állítása, hogy „a jó magaviseletű nők ritkán csinálnak történelmet”, Rajk Júliára is igaz volt. A magas, rendkívül mély hangú, sokat dohányzó Rajk Júliát sokan nem szerették szókimondó nyerseségéért, amit durvaságnak és tapintatlanságnak éltek meg. Rajk Júlia nem sokat törődött a társadalmi elvárásokkal, csak a saját normáit követte. Élete pedig a felejtés elleni küzdelemről szólt, és ez igen aktuális a mai Magyarországon.

Rajk Júliáról – a legjobb esetben –a Rajk László 1956. október 6-i újratemetésén készült, a világsajtót bejáró képeken látható némán gyászoló anya és feleség jut az eszünkbe, míg a nagyobbik, a „beszélő” és aktív élete igaztalanul elfelejtődött. Igaz, ehhez a felejtéshez hozzájárult, hogy Rajk Júlia formális, intézményi hatalmi pozíciót nem töltött be, hacsak a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének főtitkári, majd elnöki pozícióját nem annak tekintjük. Írásbeli munkássága mindössze személyes levelekből és egy vitán, a Petőfi Kör ún. partizánvitáján 1956 nyarán elmondott beszéd leiratából áll. Azokat a területeket, ahol Rajk Júlia aktív volt: baráti vacsorák, telefonbeszélgetések, uszodai traccspartik a történetírás eddig nem tekintette az „emlékezet helyének”, mert írásos források minderről nem maradtak fenn. Rajk Júliát az 1956-os forradalmat előkészítő nagy női történelmi személyiségek sorába az emelte, hogy képes volt a két terület – az intézményi és a magánszféra – összekapcsolására, és e területek közötti diplomatikus manőverezésre, amit mindig az értékek kegyetlenségig következetes képviselete határozott meg.

Száz éve Földi Júlia néven született, apja vöröskatona volt, és ezért mindig ott állt a becsomagolt bőrönd az előszobában – a Horthy-korszakban elég egyértelműek voltak a választóvonalak a társadalmi igazságtalanságok megkérdőjelezői és annak fenntartói között. Ez az egyértelműség határozta meg az egész életét, pontosabban annak felismerése, hogy csak az értékalapú és egyértelműen kimondott szavakra épített élet a hiteles.

A neveknek a kommunista mozgalomban nem volt akkora jelentőségük: váltogatták és megváltoztatták, ahogy a konspiráció szabályai megkívánták. A „saját név” megszerzése a női autonómia legfontosabb feltétele. Mikor Földi Júlia feleségül ment a karizmatikus, későbbi kommunista belügyminiszterhez és Rajk Lászlóné lett 1945-ben, élete alapvetően megváltozott, mert sorsa a férje sorsa lett és ő maga is a nagypolitikai játszmák áldozatává vált. Ebből az áldozati pozícióból, amikor négyévnyi börtön után – amit hivatalosan azért kapott, mert az MNSZ vezetőjeként támogatta a férjét – Györk Lászlóné néven kiszabadult 1954-ben, elhatározta, hogy visszaszerzi a nevét, feldolgozza múltja fordulópontjait és „saját nevet” szerez: „A” Rajk Júliát.

„A gyász az emberiség közös nyelve”– mondta Gallicus a Szabad Európa Rádió 1956. június 22-i adásában. Rajk Júlia ezt a „gyásznyelvet” mesterien és kiváló politikai érzékkel használva 1956-ban hozzájárult a Rákosi-rendszer bukásához. A gyász nyelve elsősorban női nyelv és éppen ez adta Rajk Júlia biztonságát. A férj tisztes eltemetéséért harcoló feleség figurája felette állt a nagypolitikai csatározásoknak és törésvonalaknak.

A forradalom leverése után, 1956. november 4-én 9 órakor Rajk Júlia és a fia már – a Nagy Imre-csoport tagjaként – a jugoszláv követségen voltak, innen vitték őket a többiekkel Romániába. Miután a Nagy Imre-csoport férfi tagjait elvitték Magyarországra a tárgyalásra, az így megnyílt térben a snagovi csoport informális vezetője és szószólója Rajk Júlia lett. Megszervezte a „Júlia iskoláját”, mely nemcsak elfoglaltságot adott a kiszolgáltatottságukban egyre apatikusabb foglyoknak, hanem a gyereknek is segített az itthoni visszailleszkedésben. Rajk Júlia a rehabilitációra kapott 200 000 Ft-ot 1956-ban, a rehabilitáltak közül egyedül, felajánlja az újrainduló népi kollégiumoknak. Ezzel a gesztussal nyilvánosan újrateremtette az egyéni jótékonyság intézményét mint a társadalmi felelősségvállalás eszközét, és erkölcsi példát mutatott. Később is az olyan nagyon hiányzó civil kurázsit képviselte. Például kutyamenhelyet alapított és társas turistautakat szervezett. Az informális női hatalmát, a magán- és a közélet összekapcsolásának képességét majd Romániából való hazatérése után, a kádári konszolidáció kritikusaként használja. Amikor segíti a bebörtönzöttek feleségeit és gyerekeit, és támogat minden olyan politikai tevékenységet, ami Nagy Imre rehabilitálásához vezethet. Ekkor már az Országos Levéltár munkatársa, és ő lesz „a Júlia”, az intézmény, aki mindig kész volt fellépni mások érdekében, elintézni a lehetetlent. Rajk Júlia telefonhívására – mert használja nevének informális hatalmát – a dolgok elrendeződtek; legyen szó a Charta 77 aláírásáról vagy az apa politikai szerepvállalása miatt az egyetemről elutasított gyerek felvételéről. Aláírója az első magyarországi feminista kiáltványnak 1974-ben, mely az abortusztörvény szigorítása ellen tiltakozott. 1981-es haláláig már egy másik generáció harcát segítette egy élhetőbb, demokratikus Magyarországért, ahol ma is szükség lenne erre a kérlelhetetlen és értékalapú női politizálásra.

A szerző történész, egyetemi docens, Közép-európai Egyetem

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.