Orbán Viktor már nem taktikázik. Nem akar meggyőzni, nem akar érvelni, nem akar bizonytalanokat megszólítani, nem akar új szavazókat szerezni – semmi más szándéka nincs, mint hogy egyben tartsa és felszítsa azt a közvélemény-kutatások alapján úgy kétmilliósra becsült szavazótáborát, amellyel érzése szerint sikeresen szállhat szembe ellenfeleivel – akiket persze nem ellenfeleinek tart, inkább a legyőzendőknek.

Annak pedig, akit végképp le kell győzni, illik nevet is adni: ők a kommunisták. A győztesek pedig: a rendszerváltók. Mármint azok a rendszerváltók, akiknek a rendszerváltás lehetősége kétszer adatott meg: az első ugyan nem egészen úgy sikerült, ahogy gondolták, de most, e második olyan nagyon, hogy még önnön rendszerváltó mivoltukat is legyűrték.

Orbán Viktor tehát nem évértékelő beszédet tartott, hanem kampánynyitót, s ehhez vonultatott fel minden kelléket, székely emberes mondással, rosszízű viccel és jó barátjával, Winstonnal, aki a beszédet hallgató fiatalok kedvéért nem egy kutya, hanem sir Winston Churchill volna, de a fenébe a részletekkel.

A fenébe a részletekkel, gondolhatta Orbán is, így nem is bíbelődött velük, mindössze egyetlen kérdést emelt a megvitatandók sorába: volt-e joguk megtenni mindazt, amit új rendszerváltásként hirdet. Azt a kételyt, hogy jogilag megtehették-e (úgy alakították a jogot kétharmaddal, hogy megtehessék), hamar el is oszlatta, de azt lebegtette, hogy erkölcsileg volt-e hozzá joguk.

A konklúziót akként vonta le, hogy naná, hiszen erre kaptak felhatalmazást, amivel ők csak jól sáfárkodtak. Dilemma persze, hogy arra kaptak-e meghatalmazást például, hogy olyan alkotmányt írjanak, amely kétharmados körbe vonja az adórendszer átalakítását, amivel eleve meg lehet akadályozni, hogy egy más összetételű, Orbán ellenében megválasztott kormány a nép akaratát teljesítse, de nagyvonalúan tekintsünk el is ettől: Orbán Viktor valójában maga adott fölmentést mindarra, amit ő és hívei ebben a négy évben cselekedtek, az alkotmányozástól kezdve odáig, hogy egyetlen mozdulattal kiszolgáltatták az országot a Putyin vezérelte Oroszországnak, ami persze nem gyarmati sors, hanem büszke kurucos fejfölvetés.

Ám a tényből, hogy Orbánban egyáltalán fölmerül a „volt-e erkölcsi alapunk mindehhez” gondolatával való megbirkózás, éppen azt jelzi, hogy a tábor egyben tartása épp e morális kérdés miatt válhatott nehézzé: ma már nem minden konzervatív jobboldali, és nem minden jobboldali konzervatív – e négy év ideológiai züllöttséggé silányította a jobboldaliság eszmeiségét.

Orbán Viktor ma már a Moszkváért kiálló békemenetesekre és a náci megszállás emlékművéért rajongó jobbra tekint a siker zálogaként – s ha valakinek egyetlen pillanatig megfordult is a fejében, hogy itt valamiféle konszolidációs időszak jön Orbán újrázásával, jobb, ha ezt feledi. Az egyetlen jó hír, hogy Orbán Viktor mögül nemcsak az uniós zászló hiányzott – hiányában szimbolizálva az elmúlt éveket –, hanem egyelőre az orosz is.