Szőcs László: Puccs, római módra
Nem tudni, készült-e annak idején feljegyzés róla a római baloldalnál, de az olasz fővárosban most történtek nagyon emlékeztetnek a 2004-es budapesti kormányfőváltásra. Akkor nálunk Gyurcsány Ferenc lépett ki a számára leginkább megfelelő pillanatban Medgyessy Péter miniszterelnök árnyékából, és mindjárt a helyére is. Medgyessy körül elfogyott a levegő, a koalíciós pártok kihátráltak mögüle.
A struktúrabontó szerepet Rómában Matteo Renzi, az olasz politika és a baloldal üdvöskéje játszotta: pártpuccsal távolítva el Enrico Letta miniszterelnököt. Renzi, akinek nincsen országos választott pozíciója (tíz éve Gyurcsánynak sem volt), tavaly vette át a párt irányítását. Ez önmagában felért egy fordulattal: a gerontokráciára történelmileg hajlamos politikai garnitúra ezzel megérte, hogy egy tejfölösszájú ölébe hulljék a részben reformkommunista múltú Demokrata Párt (korábban: Baloldali Demokraták, még korábban: Olasz Kommunista Párt) apparátusa. Mégpedig olyanéba, aki az Olasz Néppárt nevű centrista formációban kezdte politikai pályáját.
Tegnap pedig az ölébe hullott az egész ország, az euróövezet harmadik legnagyobb, igaz, komoly szerkezeti gondokkal küszködő gazdaságával együtt. Az olasz pártrendszer olyan, hogy a legtürelmesebb kisgyerek is idegösszeomlást kapna, ha kirakósként próbálná helyükre illeszteni az elemeit. Ugyanis a pártok időnként minden feltűnés nélkül szétválnak, és új sorokba rendeződnek, vagy egyszerűen csak új nevet kapnak. Régen a kormányok, miniszterelnökök is jöttek-mentek, de a hidegháború idején legalább volt két állandó nagy struktúra, a kereszténydemokrácia és a kommunisták. Mindez a múlté, sőt szerencsére Silvio Berlusconi sem uralja épp a porondot, noha ő legalább állandóságot és (állandó balhéival) megbízhatóságot vitt a rendszerbe.
Renzi forrófejűen brahizott: kivárhatta volna, amíg Letta, törékeny, sebezhető kabinetje élén szépen elvérzik még az idén. E helyett selyemzsinórt küldött neki, s így viszont ő maga bukhat meg talán már a májusi európai választásokon, amikor éppen első száz napjáról adhat majd számot. De vállalja. Napolitano államfőtől, egy nála fél évszázaddal idősebb embertől, az OKP központi bizottsága egykori tagjától, a régi olasz politika utolsómohikánjától kapja kormányalakítási megbízását. Két vaskos dosszié biztosan hever az asztalán. Az egyikre azt írhatja, eladósodottság (a GDP 130 százaléka). Itt gazdasági reformokra lesz szükség. Hogyan? „Baloldali megszorításokkal?” A másikra azt: választási reform. A se kormánytöbbséget, se legalább arányosságot nem biztosító olasz választási rendszert saját kiötlői nevezték el olyan disznóságnak, amelyért másodéves politológus hallgatókat is megbuktathatnának.
Renzi 2018-ig akar haladni, mondta. Ha Gyurcsány mérvadó példa, akár oda is érhet. A magyar reformelőd is évekig bírta a számára lehetőséget teremtő puccs után.
