A T. Ház majd négy éve ellentmondásosan telt el. Elnöke mindent megtett azért, hogy a törvényhozás visszaszerezze régi fényét – háznagy, gondosan tervezett egyenruhával külön őrség és fegyelmezési feladatokkal bíró teremfelügyelők voltak hivatottak arra, hogy biztosítsák a parlament méltóságát. 

Nem ment. Kövér Lászlónak újra és újra tudomásul kellett vennie, hogy az ellenzék bizonyos csoportjai aláássák a népképviselet legmagasabb fórumának tekintélyét, hiányzik belőlük a megbánás, sőt, a retorzió sem tartja vissza őket attól, hogy molinókat feszítsenek ki, hangosbeszélőn kiabáljanak, emelvényre ugráljanak, barátaikat a karzatra invitálják, performance-okkal tüntessenek. Lám, egyesek a búcsú felemelő pillanataiban is arra vetemedtek, hogy egészséget veszélyeztető lufikat eregessenek, mások pedig a minket gyarmatosító unió zászlóit dobálták ki az ablakon, nem gondolva sem Európa nekünk juttatott milliárdjaira, sem az alant dolgozók testi épségére. Hiába tehát a háznagy, a snájdig egyenruha, oda a patina.

A házelnök keserűsége érthető, bár emlékeztetném rá, hogy még az első ülésszakok után volt egy nyilatkozata, amely nem a fényes külsőségekről, hanem a tartalomról szólt. Elismerte, hogy kissé gyors a törvényalkotás, a kormány az önálló képviselői indítványok nyújtotta kerülő úton gyűri keresztül az előterjesztéseket – ami számára érthető volt addig, amíg le kellett rakni az alapokat a nagy átalakításhoz, de eztán nyugodtabb tempót ígért, konszolidálódó parlamenti munkát. Vágya ezen a téren sem teljesült, ám kifakadásai inkább csak a renitenskedő képviselőket vették célba. Kövér Lászlót ma már jobban zavarja, ha tiltakozó felirattal díszített trikóban feszít néhány képviselő, mint az, ha komoly felszólalást röhej vagy ásítás kísér, és a kutya sem veszi a fáradságot, hogy érdemben reagáljon tényekre, érvekre – ehelyett a kormánypárti válasz jobbára néhány együgyű poénra vagy személyeskedésre épül, ha nem jut el odáig, mint az egyik buzgó fideszes honatya, aki dühében egy pohár vizet öntött a tiltakozó ellenzéki képviselőnő megafonjába.

Mint egykoron az állampárt a szakszervezeteket, a kétharmados kormány is transzmissziós szíjként használta a parlamentet. Pörgött is a munka rendesen, csúcsokat döntött a törvényalkotás, a képviselőknek arra sem volt idejük, hogy kifújják magukat, már módosíthatták is, amit néhány nappal korábban elfogadtak. Orbán Viktor kormánya nem arról lesz híres, hogy sokat bíbelődött az egyeztetésekkel. Parlamenti frakciói kisebb személyi üzemzavarokkal hozták az elvárt feltétlen lojalitást. Így, együtt alakították át az országot olyanná, amilyenné vált – és amilyennel szemben az egyetlen érdemi hírt produkáló forma a bekiabálás, a molinó, a bejárat emberlánccal való eltorlaszolása lett.

Nem nehéz búcsúzni ettől a parlamenttől sem, bár maradandót, ugyanis nehezen megváltoztathatót alkotott. A házelnök bizonyára most úgy érzi, hogy a zárónapon is a jól végzett munka jutalmát zavarta meg néhány idióta. Ne dühöngjön – egy fegyelmezett őrségváltás ceremóniája mindenért kárpótol.