2007-ben ezt írtam:

„Ma a legolcsóbb elektromos áramforrások egyike az atomenergia. Európa egyes országaiban nagyon különböző az atomerőművek megítélése, márpedig ez nem objektív műszaki összefüggések miatt van, hanem a kommunikáció alakítja ilyenné. Ma már kimondható, hogy az emberiség szempontjából jóval nagyobb a hagyományos energiatermelés által okozott kár, mint az atomenergia terén vélelmezett kockázatok, s az olló vészesen nyílik, ugyanis a szén-dioxidot termelő erőművek hatványozottan kártékonyabbak minden egyes további CO2-molekula légbe eresztésével, míg a nukleáris létesítmények biztonsága egyre csak javul. Magyarországnak tehát azt célszerű szorgalmaznia, hogy mindenütt, ahol a lakosság türelemmel fogadja, ott létesüljenek atomerőművek – s ebben példát is mutathatnánk.”

Hét év múltán is helyénvaló az a mondat, hogy az atomenergia a legolcsóbb elektromos áramforrások egyike. Különösen helytálló ez a megállapítás, ha a működő atomerőműveket nézzük. Az ilyen európai létesítmények közös jellemzője, hogy régebb óta működnek, tehát maga a befektetés sok esetben (pl. Paks) már megtérült, ám igen eltérő mutatók adódnak a járulékos költségek kapcsán.

Teljesen ködbe vész ugyanis a kiégett fűtőelemek kezelése. Amennyit ezekről tudni lehet, az két irány. Csökkenő mértékben, de létezik a hadiipari „hasznosítás”, illetve a „maradékot” leginkább a föld mélyébe süllyesztik, ember által nem lakott szárazföldi részeken, illetve az óceánok alá. Mindezek költségei nem jelentkeznek az energia árában, habár az biztos, hogy nem kevés pénzre kell gondoljunk.

Az idő múltával egyik-másik atomerőmű lassan eléri a működési idejének végét, s egyre nyomasztóbb kérdésként tör föl a hogyan tovább. Betemetni, mint Csernobilt? Ha igen, mi annak a technológiája, ugyanis a csernobili szarkofág is lassan szétesik, s immár újabb betontakaró megépítése esedékes. A temetés nem csak az ember esetében drága!

Másik szempont a hét évvel ezelőtt is említett kommunikáció ügye. 2007-ben még négy évvel Fukusima előtt voltunk. A világ vidáman élt az atomenergia olcsóságában, s mindenkivel együtt én is hihettem, hogy Csernobil tapasztalatai, a levont következtetések elégségesek. Aztán jött a japán földrengés, a cunami és a káosz. Csernobilt rá lehetett fogni a szovjet trehányságra (mi tagadás, mindenféle jelző nélküli trehányságok tömkelege vezetett a katasztrófához), s a globális kommunikáció ezt így el is intézte. Csernobilban négy reaktorból egy durrant el az ostoba kísérletezés miatt. Fogadalmak tömkelege született. Mégis, Fukusimában is emberi hibákra hivatkoznak, habár ott hat reaktorból három – jóllehet eltérő mértékben – sérült meg. Csernobil három megmaradt reaktora ismét termel, Japánban viszont nemcsak a hat fukusimai reaktort, hanem további negyvenet (!!!) is leállítottak.

Politikusként nem kívánok műszaki erényeket mutogatni, de az atomenergia-történet két legnagyobb balesetének közös pontjai mindenki számára láthatóak. Mindkét esetben a végső magyarázat: emberi hiba. Tervezési, működtetési hibák egyaránt. És ugyancsak mindkét esetben a hűtőrendszer omlott össze. Csernobilban néhány másodperc alatt szabadult el a pokol, éspedig hirtelen az adott blokk névleges teljesítményének ezerszerese zúdult a hűtőrendszerre, egyszersmind töredékmásodpercek alatt felforralva minden hűtővizet, majd a csövek szétrobbanása után a kontrollálhatatlanná váló láncreakció megolvasztotta az egész reaktort.

Fukusimában szintén több ezer fokra hevült a három, amúgy hűlőfélben (!) lévő blokk, minthogy viszonylagos szerencsére a hat blokkból három eleve állt karbantartás miatt, a másik hármat pedig az automatika állította le a földrengéskor. Minden már egy órája hűlt, amikor megjött a cunami, az viszont szétmosta a hűtőrendszer elektronikáját, no meg a keringtetést biztosítani hivatott dízelmotorokat. A csernobili „kirobbanó” másodpercekhez képest Fukusimában hat órán át tartott a hő további lassú emelkedése kb. 3000 Celsius-fokig, mire úgy-ahogy stabilizálni tudták a helyzetet. Kétségtelen, a rendelkezésre álló tengervíztől az édesvízig mindent bedobtak hűtés céljából, sajnos agyonszennyezve a teljes környezetet, beleértve az óceánt is.

Laikusként is világos: addig minden rendben van, amíg a lassított láncreakció kordában tartható, de ha ez akármitől is elszabadul, onnantól kezdve gyakorlatilag nincs annyi mozgatható anyag, amennyivel le lehetne fojtani a keletkező gigantikus hőmennyiséget. S itt hadd tegyek egy paksi hivatkozást. A Duna az átlagosan szükséges hűtővíz hússzorosát produkálja, habár csak átlagosan. Az erőmű kapacitásának megduplázása ezt a szintet a tízszeresre viszi le. Baj esetén persze – így is, úgy is – mindez csepp a „tengerben”…

Mind Csernobilban, mind pedig Fukusimában azonban sikerült elkerülni a lehető legrosszabbat, nevezetesen azt, hogy a több ezer fokra hevült nukleáris olvadék lefelé átfúrja a betontalapzatot. Ha ez bekövetkezett volna, és a magma eléri a talajvizet, akkor ez a „forró” találkozás akár több tucat négyzetkilométeres léptékben robbanthatta volna fel a terepet. A föld alatt keletkező gőz ugyanis egyszerűen vulkánkitöréseket megszégyenítő erővel röpítené odébb mindazt, amit ma erőműnek vagy emberi településeknek látunk.

Igen, 2007-ben azt is írtam, hogy az atomerőművi technológiák egyre biztonságosabbak. Ez fokozottan igaz, kiváltképp azon fenti tapasztalatokra támaszkodó felismerésből kiindulva, hogy baj esetén gyakorlatilag nincs elérhető hűtőanyag. Tehát hibaelhárítás szóba sem jöhet. A működés biztonsága viszont növelhető, éspedig az emberi hibák kiküszöbölése révén. A biztonsági intézkedések terén határ a csillagos ég, de ugyanígy a költségek vonatkozásában is! Ebből fakad az a számítás, hogy bár az atomtechnológiák immár roppant fejlettek, a biztonsági befektetések mégis a mai árak háromszorosára duzzasztják az elektromos áram előállításának költségeit. No, így már aligha annyira vonzó! Akkor sem, ha a „köbkilométeres” méretű betonalapozás anyagi vágya az egekbe röpíti a közgépes fantáziákat.

A vissza- és előrepillantás közepette vegyünk azonban egy nagy levegőt, s nézzünk meg néhány viszonyítási pontot! Közkeletű az az arányszám, hogy a Nap tizenötmilliószor (!) annyi energiát sugároz a Földre, mint amennyit mi, humán „hangyák” mesterségesen előállítunk a magunk boldogságára. Ezzel az egy tizenöt-milliomodnyi művelettel meg is bontjuk a glóbusz egyensúlyát, legalábbis a tudósok többsége szerint. Pedig hát látszólag nem nagy ügy. Gondoljunk bele! Van 15 millió forintunk. Mit számít ebből egy forint? Hát az a baj, hogy szemben a pénz dolgával, ez a bűnös egyegységnyi rész nagyon is számít! Gondoljuk át! Vajon az atomerőművek fejlesztésére kiadott pénzeket nem lenne-e okosabb a Nap energiájának becserkészésére fordítani? Csak az elmúlt hét évben a megújuló energiák technológiái a többszörösét fejlődték a hagyományosnak mondott iparágak változásaihoz képest. Vagy nézzünk egy még közkeletűbb esetet! Harminc évvel ezelőtt csak a sci-fi irodalom hozott olyan fantasztikus káprázatokat, mint amelyeket ma minden fiatal a zsebében hord: az okostelefonokat, amelyekbe egyenként is több digitális kapacitás szorul, mint amennyivel korábban embert küldtek az űrbe, meg a Holdra!

A XIX. és a XX. század fordulóján Európában és Amerikában az a mondás járta, hogy beteljesült a modern kor, mert az ember már mindent feltalált, ami feltalálható. Nos, ma csak mosolygunk ezen a történelmi anzikszon. Ám vajon mekkorákat fog mosolyogni rajtunk az utókor, mondjuk a XXI. század végén, felidézve a mai technológiáink – addigra – együgyűségét? Ha most évtizedekre kötelezzük el magunkat olyasmik mellett, amelyek a jövendő mosolyokat arcra égett vigyorrá alakítják, akkor azt hiszem, hibát követünk el.

Ezért kell egy kis hátradőlés, sok-sok okos vagy kevésbé okos, de mégis hasznos beszélgetés, vita. Nézzük át, vajon miért fúj ebben-abban visszakozót megannyi fejlett ország? Elfogadható-e, hogy Magyarország pillanatnyi vezetője kiszalad egy atomhatalomhoz, s gyorsan elkötelezi a hazáját 50-100 évre? Ha valamit megtanulhattunk a XX. században, az arról szól, hogy évtizedenként tud a világ akkorákat fordulni, hogy gyarló emberként szinte követni sem tudjuk. Én pedig most csak hét évet fogtam át, sőt pusztán egy villanásnyit.

A szerző országgyűlési képviselő, MSZP

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.