Maga az, hogy titokban születik meg egy ilyen döntés, normális országok esetében elég lenne egy forradalomra. Társadalmi egyeztetés nuku, környezetvédők menjetek anyátokhoz, szakemberek, kuss. Ha itt Kanadában mondjuk Harpernek (Kanada miniszterelnöke) lenne egy ilyen húzása, főleg nem a szövetségesünkkel, az USA-val, hanem például Kínával vagy az Orosz Medvével, itt megállna az élet – az egyetemek megbénulnának, az utcákat környezetvédők vennék át, a médiára pártállástól függetlenül az általános felháborodás volna jellemző. A kormány örökre bukna meg – és azonnal.

Az, hogy ez otthon nincs, eleve illusztrálja a mai helyzetet. A civil társadalom gyenge, a közmédia olyan pártos, hogy csak nosztalgiából nézzük, a szakértőkön átnéznek, az átlagembernek meg gőze sincs az egészről. Jobb helyeken egy ilyen döntést nem egy bölcs vezér hoz meg mámoros magányában, hanem széles és éles szakmai és társadalmi viták után, pályázatok, majd bizottságok, erre a célra létrehozott szervezetek ajánlásai alapján felelős politikusok grémiuma teszi ezt, lehetőleg konszenzussal.

Aztán itt a gazdasági kérdés. Mert itt nemcsak a legnagyobb nemzetbiztonsági kockázatot magában hordozó döntésről van szó, hanem az ország történetének legnagyobb beruházásáról. Amikor ’86-ban disszidáltunk, halvány elképzelésünk sem volt arról, hogy hazánk harminc év alatt egy húszmilliárd dolláros adóssághalmazt hozott össze. Ezt azóta már milliószor olvastuk, mint a Kádár-rendszer egyik legfőbb bűnét, amellyel eleve lehetetlen helyzetbe hozta az újonnan született demokráciánkat.

Aztán most, negyedszázaddal ezután megjelenik egy bölcs vezér, aki előjön egyik napról a másikra egy ünnepélyesen aláírt megállapodással arról, hogy a korábban hazazavart világ képviselői építsenek atomerőművet hazánkban, amire kölcsönt veszünk fel. Az összeg nem sokkal kevesebb húszmilliárd dollárnál. Tehát abból az összegből, amelyből az elátkozott bolsevista rendszer (amelyik elől én megszöktem, és amelyik engem ezért elítélt távollétemben) harminc éven át finanszírozta a legvidámabb barakkot, most, negyedszázad után az ország teljhatalmú vezetője vesz egy atomerőművet, hitelre, harmincéves lejárattal.

Hogy mekkora ez az összeg, azt józan ésszel elég nehéz felfogni. Ennyi pénzből az összes magyarországi autópályát (1300 km) meg lehetne építeni a semmiből újra, hidakkal, viaduktokkal, alagutakkal, csomópontokkal, infrastruktúrával, mai áron kétszer! Ebből az összegből fel lehetne építeni az új Wembley-stadiont (tízszer), vagy a világ legmagasabb épületét, a dubaji Burdzs Kalifát (szintén tízszer), de a pesti 4-es metró is kijönne belőle jó párszor. Vagy hogy az elmúlt évezred egyik szimbólumát vegyük: az Angliát a kontinenssel összekötő Eurotunnel (50 km) került ennyibe – úgy, hogy az eredeti költségvetés ennek a feléről szólt.

Ez a harminc évre felvett pénz duplájára emelné az atomenergia árát, merthogy amortizálni is kell. (A felvett kölcsön árát kamatostul bele kell számolni a termelt energia árába.) Csak az amortizálás kerülne nagyjából annyiba, mint ma az energia. Erre rögtön kitalálta a lézerrel működő, Jánosnak is becézett jobb kéz, hogy ezt az adósságot nem is fogják hozzáírni az államadóssághoz (bár persze az), így nem is kell majd a törlesztését beleszámítani az energia árába. Érti ezt valaki? Józsi bácsi vesz egy Zsigulit kölcsönre, de a havi törlesztést nem számítja be az autózás költségébe? Magyarul: az adófizetők fizetik majd a törlesztéseket…

Persze lehet, hogy megéri, lehet, hogy nem. Ki tudja? Senki, mivel semmiféle megvalósíthatósági és hatástanulmány nem készült – vagy csak titokban. Nem tudunk semmit. És ha ez a helyzet, az átlagpolgár pedig az atomenergiában speciel eléggé járatlan, hogyan is lehetne erről népszavazást tartani? Hadd tegyek fel egy költői kérdést: ki győz, amikor Polgár Judit játszik a világgal? Bárki rögtön rávágja: Polgár nagymester. Mert a sakk profi műfaj, és ő profi. És ha ellene a legtöbb szavazatot kapó lépést húzzák meg? Akkor is, mert azok a lépések az átlagsakkozó tudását fogják tükrözni. Ebből talán érthető, mekkora sületlenség egy Paksról szóló népszavazás.

De még ennél is rosszabb ez a helyzet. Hiszen egy agyonmanipulált, érdekekkel átszőtt korrupt és velejéig romlott politikai játszma részesévé válna a lakosság. Érdemi információt nem kapna; ha valaki mostanában nézett otthoni tévéhíradót, ez fel se merülhet benne. A sakkban előre tudott játékszabályokkal, jóindulattal ülnek le a játékosok. Itt pont nem. A híradókban szakembereket nem igen hallanánk, a civil társadalmat meg az ellenzéket pláne nem, mert azokról a mai híradók nem szólnak, csak ha valamin veszekednek egymással. Tehát mi történne, ha kiírnák a népszavazást?

A polgár azt hallaná, olvasná, hogy a rezsicsökkentés e beruházás nélkül nem megvalósítható. Kit érdekel, hogy mi köze lehetne a rezsicsökkentésnek nevezett blöffnek egy minimum tizenöt év múlva megvalósuló erőműhöz? Hallana viszont arról, hogy pont ez kell ahhoz, hogy hazánk független legyen a gonosz európai kizsákmányoló bankoktól és a rezsicsökkentést amúgy is ellenző pénzügyi köröktől, és hogy az oroszoktól való függőség a mi függetlenségünk záloga.

Arról biztosan nem hallana, hogy mi történne – ne adj’ isten! – egy nagy földrengés esetén. Arról sem, hogy harminc éven keresztül – kamatlábtól függően – hozzávetőleg évi százötvenmilliárd forintba kerülnének a kamatok, és nagyjából ugyanennyi menne törlesztésre (évente családonként mai árfolyamon mintegy százezer forint). Arról sem hallana egy szót sem, hogy az a borzasztó csapda, amelyről a kormány négy éve szövegel (de semmit sem csinál), nevezetesen a devizakölcsönök rendszere kismiska ehhez a devizahitelhez képest, amelyet a kormány venne fel. (Megfelelne egymillió, mai árfolyamon egyenként négymillió forintos devizahitelnek.)

Vagy mi várható az energia világában, az elektromos járművek, napelemes, fúziós vagy akármilyen energiával üzemeltetett turbinák, kazánok, motorok stb. területén? Nem mindegy? Ezekről egy szót sem hallana. Otthon nincs vita ezekről, ahogy sok minden másról sincs. Tehát itt nem az atomreaktorral van baj. Lehet, hogy a megállapodás is jó. Még az is lehet, hogy egy hosszú, többéves vita után is, nyílt pályázat után is az oroszok ajánlatát fogadnánk el. Lehet, de az is, hogy nem. Ez lenne a demokrácia. De az nincs. Csak az, hogy higgyünk a Mesternek. Ez van.

A cikk eredetije a Kanadai Magyar Hírlapban jelent meg.

A szerző üzletember, közgazdász (Vancouver)

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

MARABU RAJZA