Papp Sándor Zsigmond: A harapós postás
Pedig elvileg ezeket a szakma adja a magyar állam hivatalnokain keresztül. Már ha nem volna a politika. De van, és épp ettől válik reménytelenül bonyolulttá az egész. Kezdődött azzal, hogy előbb politikai gesztussá vált át nem venni a díjat, minek után 2008-tól a kormányzat megbízottai már telefonon előre tudakolják, vajon elfogadja-e az elismerést a díjazott.
Ma viszont már minden jelöltnek nyilatkoznia kell, hogy adott esetben kéri-e, átveszi-e a díjat. (Bár egy bonmot szerint nem is az az igazi kérdés, hogy díjaznak-e valakit, vagy sem. Úgy kell élni, hogy ez fel se merüljön.) A hivatalnokok valahogy azt nem akarják megérteni, hogy ebben az egészben rájuk tényleg csak a postás szerepe kellene hogy háruljon. Nem értik, mert egyrészt a saját ízlésüket szeretnék viszontlátni a díjazottak névsorában, másrészt a politikai és ideológiai hűséget is szeretnék vállon veregetni.
A többin meg tényleg osztozhatnak a valóban rátermettek. Így ma már valóságos sportág alakult ki az állami díjak körül: művészi színvonalon folyik a találgatás, ki miért és hogyan kapta meg valójában. Az állami díjak tehát csak úgy szerezhetik vissza a presztízsüket, ha a postások visszakerülnek a helyükre. A szakma eldönti a maga szempontjai szerint, hogy kinek jár, a politikus pedig faarccal átadja.
Nem tesz megjegyzéseket, nem fintorog, nem húz ki, nem ír bele. És azt is elfogadja, ha valaki nem akarja átvenni. Mert igenis minden alkotónak joga van így tiltakozni. Akár teátrálisan is. Blaskónak is volt, és Ferlinghettinek is a Janus Pannonius-díj esetében. Mindenki el tudja dönteni, hogy ki volt ebben hős és ki csak feltűnésre vágyó.
Azon senki se vitatkozna, hogy József Attila megérdemelné a József Attila-díjat. Ezt az sem kezdené ki, ha valamiért nem venné át. A kettőnek ugyanis semmi köze egymáshoz. A jelölteket ezzel vegzálni, netán megszűrni egyszerre komikus és ijesztő. Ijesztő, ha a hatalom ennyire fél, ha ennyire be akarja biztosítani magát. Arról nem is beszélve, ha a saját presztízsét összekeveri a díj tekintélyével. A művészetben mindig is lesznek őrültek és lázadók, nagyszájúak és dörgölőzők.
A jó postás viszont nem tart egyiktől sem, hiszen az átvétel és a tiltakozás is demokratikus gesztus. Ráadásul nem is neki kell eldöntenie, melyik legitim, és melyik nem. Jó postás okos fejével biccent, és továbblép. Nem kéri ki magának az elutasítást, és azt sem hiszi, hogy az átvétel egyben hűségnyilatkozat is. És nem képzeli, hogy az érdem csak a nyilatkozat után mutatkozhat meg. A cirkusz bizony a cirkusz része, még ha nagyon kínos tud is lenni olykor. De nagyon nem mindegy, hogy csak a politikus, a díj vagy az egész kultúra keveredik-e bele.
