Ez a bizottság különösen zord dolgokat művelt másfél évtizedes története alatt. Például ez hozta a mai állapotába az Új köztemető 298-as parcelláját, ahol szép emlékhelyet alakítottak ki a háborús bűntettek miatt kivégzett egykori nyilasoknak, díszsírhelye van Radnóti valószínűsíthető gyilkosainak, sőt van egy sír, amelyen „nemzetvezetőnk tiszteletére” feliratú koszorúkat találhatunk általában. A bizottságban vezető szerepe annak a Szakály Sándor történésznek van, aki idegenrendészeti esetnek minősítette a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlást.

Sajnálatos, de természetes, hogy a legtöbb sírt csak néhány évtizedig tudják gondozni a hozzátartozók, később ők is elhalnak. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságot éppen azért hozták létre az első Orbán- kormány idején, hogy egy virtuálisan létező kategóriába, az úgynevezett Nemzeti Sírkertbe foglalja mindazon sírokat, amelyek a szakértők szerint méltók az utókor tiszteletére. Ki lehet ma a nemzet halottja? Akit ezen bizottság arra méltónak tart. Mit jelent az, ha valaki bekerül a Nemzeti Sírkertbe? Azt, hogy sírja nem számolható fel temetőrendezéskor arra való hivatkozással, hogy huszonöt év után nem váltották meg. Néhány évvel ezelőtt LMBT-aktivista barátaim egy XIX. században élt, korai melegjogi ügyekben idehaza úttörő életművű jogász sírját újították fel a Fiumei úti sírkertben. A temető fenntartója, amikor látta az új sírkövet, azonnal figyelmeztetett, hogy a sírhelyet meg kell váltani. Ekkor jeleztem nekik, hogy forduljanak a Boross Péter vezette bizottsághoz. Megtették, sikerrel jártak, a sír ma már a Nemzeti Sírkert részét képezi.

Országos szinten több ezer sírhely tartozik a Nemzeti Sírkertbe. A neveket böngészve az ember zavarba jön, hiszen gyakran mit sem tudunk azokról az emberekről, akik a hosszúhosszú listán szerepelnek. Csak a Fiumei úti sírkertben 1200 ilyen sírt tartanak nyilván. Annak ellenére, hogy ilyen hosszú a lista, rengetegen vannak, akiknek méltatlanul eltűnik a sírjuk, és ezzel annak a lehetősége is, hogy egy szál virágot tehessünk végső nyughelyükre.

Mint a munkásmozgalmi hagyományok ápolója, kutatója, figyeltem fel arra, hogy mennyire torz a temetői emlékezet. Voltak szociáldemokrata és szakszervezeti vezetők, akiket a létező szocializmus idején nem tartottak méltónak arra, hogy sírjukat áthelyezzék a munkásmozgalmi panteonba, így lassú enyészetre lettek ítélve a hozzátartozók és egykori követők kihalása miatt. Elkötelezett hagyományőrzőként Garami Ernő sírját próbáltam felkutatni először. Ő a Magyarországi Szociáldemokrata Párt egyik legmeghatározóbb politikusa volt. Az első világháború előtt ő szervezte tömegpárttá az MSZDP-t, az 1918-as polgári forradalomban ő volt az egyik legmeghatározóbb szereplő, aki reálpolitikusként előre látta a tanácsköztársasági kísérlet kudarcát, ezért nem támogatta. A vörös diktatúra bukása után hazatért, de a fehérterror miatt újra menekülni kényszerült, csak 1929-ben tért haza, amikor lényegében felrúgta a Bethlen–Peyer-paktumot, és újra utcára vitte a szociáldemokrata pártot. A nevéhez köthető a munkanélküliek 1930. szeptember 1-ji nagy tömegtüntetése. Az opportunista pártvezetéssel akkor nem találta már meg a hangot, ezért 1931 elején újra külföldre távozott, ahonnan már csak meghalni jött haza 1935-ben. A legmagasabb állami funkciója a miniszterség volt 1918 ősze és 1919 márciusa között. Utolsó útjára majd húszezren kísérték. Puritán sírját a Fiumei úti temető egy elhanyagolt parcellájában találtam meg. Reménytelenül elhanyagolt állapotban. Mindössze egy törött befőttesüveg volt rajta. A bolsevizmustól elhatárolódó szociáldemokrata először a munkásmozgalmi múltat panteonba összevonó kádári döntéshozók rostáján hullott ki. Nem gondoltam, hogy az orbáni döntéshozók is hasonlóan viszonyulnak hozzá. Sajnos ez történt.

A sír megtalálása és megtisztítása után levelet írtam a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottságnak. Kértem, hogy biztosítsák azt a védettséget, amely a Nemzeti Sírkertbe tartozással jár. Kérelmemet megvizsgálták, de Garami könnyűnek találtatott. Nem lehet az övé az 1201. számú védett sír. Sejtettem, hogy mint a magyar progresszió egyik élharcosa ellenérzést vált ki a bizottság jobboldali többségéből, de egyúttal reméltem, hogy felülemelkednek az ideológiai ellenérzéseiken, és megadják Garaminak azt, ami jár neki. Ő a magyar munkásmozgalom haladó és demokratikus örökségeként a magyar múlt kitörölhetetlen része. Neve akkor is fennmarad, ha sírját adminisztratív úton felszámolják, maradványait szétszórják. Garamit mindössze két időszakban ismerték el. Előbb 1918-ban, a polgári demokratikus forradalom idején, amikor miniszter volt, majd 1945 és 1948 között, amikor egy tér viselhette a nevét a Margit híd budai oldalán. Demokratikus és szociálisan elkötelezett személyisége ellensége volt a Horthy-, majd a Rákosi-rendszernek is, de feledésre próbálta őt ítélni Kádár és jelenleg Orbán rendszere is.

A hetvenes évek közepétől történészek és az MSZMP ideológusai fokozódó érdeklődéssel és tisztelettel fordultak a szociáldemokrata hagyományok és Garami irányába, különösen az NSZK–magyar közeledés idején. Sajnos ezt a hagyományt a rendszerváltás után az MSZP nem vitte tovább.

A legkevésbé sincs jelentősége annak, hogy mivel indokolták az elutasítást, miért nem lehet a nemzet halottja Garami. Tudjuk mi ezt jól a nemzeti centrumtól balra. Arra azonban nem számítottam, hogy az indoklás ennyire szánalmasan felületes lesz. Boross Péter szerint Garami Ernő azért nem méltó az utókor tiszteletére, mert aktív életének jelentősebb részét külföldön töltötte. Ez az indoklás egyszerűen hülyeség. Garami 1898-tól 1919-ig itthon tartózkodott, és vezette az MSZDP-t. 1919 márciusában emigrált először, de 1919 augusztusában hazatért, remélte, hogy jó irányba mozdulnak a dolgok. Bizonyítható, hogy ebben az időszakban az ő tárgyalásainak köszönhető, hogy a Viharsarok nem került Romániához, az a terület Trianonban nálunk maradhatott. Később azonban a fehérterror elől újra külföldre kényszerült, ahol tíz évet töltött. 1929-ben tért haza újból, de alig egy év múlva ismét visszament, haza pár hónappal halála előtt érkezett csupán. Amikor emigrációban volt, folyamatosan a magyar közélet foglalkoztatta, rendszeresen írt a hazai lapokba, főleg a Népszavába. Boross Péter érvelése nem támasztható alá, még számszerűen sem. Garami élete nagyobb részét itthon töltötte, és ha nem volt is itt, akkor is a hazai közügyek foglalkoztatták. A bizottság suta, mondjuk ki, ostoba érvelése megalázó egy országban, ahol szinte mindenkoron oly sokan kényszerültek politikai vagy szociális emigrációba IV. Bélától Széchenyi Istvánon és Kossuth Lajoson keresztül Márai Sándorig. A Nemzeti Sírkertben pedig helye lehet annak a Horthy Miklósnak, aki élete utolsó tizenhárom esztendejét emigrációban töltötte.

Nem vagyunk könnyű helyzetben. A sír felszámolható, bár a temető vezetője nekem azt mondta, hogy jó állapotú sírokat nem számolnak fel a Fiumei úti sírkertben. Ha meg akarjuk váltani a sírhelyet, hozzátartozót kell keresni. Garaminak két fia volt, egyikük fényképész a fővárosban fél évszázaddal ezelőtt, ennyi támpontunk van. Ha találunk is hozzátartozót, akkor sem leszünk könnyű helyzetben, mert a sírhelyet huszonöt évre 465 ezer forintért lehet megváltani. Ez nagyon sok pénz.

Szerencsére a sírkő áll, még csak meg sem dőlt, a felirat alig kopott. Talán éppen ezzel van a legnagyobb bajuk a döntéshozóknak, mert ez a felirat máig hirdeti Garami 1918-as, az első köztársaság kikiáltásakor elmondott üzenetét:

„Nem beszélni kell! Dolgozni, dolgozni és dolgozni! Dolgozni a szabad független demokratikus Magyarországért!”

* A szerző a Munkásegylet elnöke.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.