„Januárban lezárult tizenkét állami gazdaság privatizációja. A gazdaságokat az állami vagyonkezelő átadta az állami MFB-nek, az kirugdosta az igazgatóságaikból azokat, akik nem tartoztak a Fidesz klientúrájához, bedugdosta azokat, akik oda tartoztak, s ezek aztán maguknak privatizálhatták a cégeket. Borzasztóan kedvezményes, nagyon hosszú lejáratú hitelt kaptak rá. Aztán még húszmilliárd forint nem kevésbé kedvezményes hitelt is felvehettek a működésükhöz.” Lapunk visszaemlékezése szerint a 2002-es választások előtt gondolta ekképpen elrendezni az akkori (és mai) kormánypárt az aktuális nemzetstratégiai kérdéseket.

Kispálya – mondhatnánk az Orbán–Putyin-megállapodás és a paktumot beiktató törvény tegnapi, szintén közvetlenül a választások elé időzített behúzása nyomán. Három- (négy-, öt-, hat-?) ezermilliárdos üzlet, garantált profit az oroszoknak és a „közeli” alvállalkozóknak, valamint kevéssé elhanyagolható módon ötvenévnyi Oroszország-függés a magyar (energia)politikának a magyarországi adófizetők pénzén. Mindez a kormányzati és a parlamenti döntéshozás bevett útjait kikerülve, titokban, sürgősséggel, a morgolódó, de befenyített mamelukfrakcióval megszavaztatva. Úgy, hogy miközben Varga Mihály azt közölte, hogy már meg is állapodott a szerződés pénzügyi hátteréről, a képviselők ennek részleteiről semmit nem tudtak. Itt tartunk.

Az államfő dönthet másként – akár reménykedhetnénk is, ha nem tudnánk, hogy annak az Áder Jánosnak a kezében a jövőnk, akinek a megválasztása alkalmából Twitter Tomi Brüsszelből így gratulált: „Te is tudod, Janó, hogy erről álmodtunk.”