Elkeseredett aggodalommal követem a magyar holokauszt 70. évfordulója körüli eseményeket. Mint sakkjátékos, aki nagyjából tudja, hogy mi következik a táblán a tizedik lépés után, végzetesnek ítélem, ami ma sebszaggató botrányként zajlik. 

Látszólag valamilyen „kinek van igaza” kérdés körül kavarog a minden napra kijutó valóvilág-komédia, noha a felszínen játszódó színjáték meg sem érinti a tétet, amit az emlékezeteltérítés – mint 25 éves, konkrét kormányzatokhoz nem köthető folyamat – megérzékít. A tét pedig az – pontosabban az volt –, hogy a maradék magyar zsidóság megkövetése révén, és egy ebből kifejlődő katarzis nyomán integrálódhassék be vagy vissza a magyar társadalomba. Ugyanis onnan egyszer – fizikai értelemben, éppen 70 éve – gyökerestül ki lett szántva. A túlélőket „megszálló”, majd itt berendezkedő nagyhatalom plántálta vissza, majd egy hosszú diktatúra biztosította alig zavart létezésüket. De ettől még holtjai temetetlenül maradtak, ezért létezése is, mint a „halott arcán növekvő szakáll”, állétezés volt. A diktatúra – lehet, jótékonynak tűnő – abroncsaiból kiszabadulás egyúttal feltárta a tömegsírokat, amelyeknek a magyar társadalom nem adta meg a végtisztességet. E nélkül tudatosan, de tudat alá gyömöszölve sem képzelhető el a megmaradottak számára az egészséges élet Magyarországon. (Betegen élni vajon lehet-e cél?) Ugyanis a feltáruló múlt miatt muszáj megindokolni, legitimálni, hogy miért volt/lesz választható a „holokauszt földje”, ez az Auschwitzra nyíló kapu a teljes élet színteréül. Tehát egzisztenciális és mentális érdekké vált, hogy egy katarzisos végtisztesség nyújtson megbékélést és felelős felhatalmazást – retroaktívan is – ezért a választásért.

A végtisztesség megadása és indító mozzanata: a megkövetés körül kavarog a már korszakká jegecesedett ún. rendszerváltás kora – amelyről kimondató, hogy nem adta meg a végtisztességet. A mostani kerek évforduló – az utolsó, amelyen a végtisztességhez szükséges túlélők jelen lehetnek – nem ígéri (eufemizmus) e feloldódást.

Miért nem?

A megbékélés folyamata kezdetén – spontán? vagy tudatosan?, majd a történészek eldöntik – végzetes vágányra futott a múltfeldolgozás ügye. Bizonyára kegyes jóindulatból, de ez a hamis voltán nem változtat, a gyászmunka szereposztása az volt, hogy a magyar holokausztban „magyarok öltek magyarokat”. Noha! Noha magyarok öltek zsidókat, vagy – ha úgy tetszik – magyar zsidókat. Alapjában a szereplők megnevezése, hátterük és egyéniségük felépítése határozza meg a cselekményt, s persze a történet igazságát. Igaz szereposztás nélkül nem várhatunk igaz történetet – mint ez most a mindennapra jutó botrányokból oly megalázóan fölfeslik. A végzetes szerephamisítás az oka elkövetők és áldozatok összemosásának. Ugyanis ha erőszakosan megpróbáljuk elfelejteni a szerepeket, a gyászmunka interakciójának sem lehetnek szereplői. „A magyarok öltek magyarokat” – szerepeltérítés-összemosás ezért oly végzetes. (Az áldozatok az elkövetés idejében a hosszú Horthy-korszak munkája eredményeképp sem a többségi társadalom elfogadottságában, sem az ország hatályos törvényei értelmében nem számítottak magyaroknak.) A diktatúra status quóját erre a hazugságra fel lehetett építeni, de nem a szabad személyiségek társadalmát. A Biblián alapuló kultúrák szerint az elkövetőnek kell megengesztelnie az áldozatot. Ha a magyar holokauszt során magyarok küldték Auschwitzba és kisebb mértékben saját kezűleg ölték zsidóikat, akkor világos lenne a gyászmunka katarzist hozó drámájának expozíciója, amelyben magyarok szabad elhatározásukból követik meg a (magyar) zsidókat, vagy ha nekik úgy tetszik, ezt nem teszik. Ez egyszer e döntés felett kizárt bármiféle külső vagy belső gyámkodás. Itt nincs egyenlőség – noha ez nem érinti az állampolgári vagy politikai jogokat. E súlyos önismereti próba alól a zsidók fel vannak mentve. Ugyanis az ő dolguk, ha számukra ez a megkövetés feloldotta a megaláztatás bélyegét, ha felemelte lelküket az igazi megbékélés régióiba, akkor az ő próbájuk az őszinte és hátsó gondolatok nélküli megbocsátás választása.

S utána egy emlékezetközösséggé válva nyissunk új fejezetet.

Mindezért mi dolgom a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlást „idegenrendészeti üggyé” eltoló közintézményi feladattal, s ugyanígy hárító-projektáló rádióműsorral vagy sasos szobortervvel? Noha markáns ítéletem van róluk, s leginkább a jelenleg érvényben lévő magyar alkotmány preambulumáról is, a jelenségek alapzatáról. Ezekkel – nyilvánosan – nem azonosulok, de szembesülni az én megpróbáltatásom. (A Múlt és Jövő 2011/1-es számának „szerk. az olvasónak” publicisztikájában leírtam, hogy a magyar zsidók számára miért nem nyújt azonosulási felületet az új alkotmány Nemzeti hitvallás című preabuluma.) Még nem voltam nem zsidó, noha emberi, sőt: írói empátiám teljes erejével azon vagyok, hogy ezen entitás eredőit, indítékait feltárjam és megértsem. Tudom a szerepemet, amely dokumentáltan több ezer éves, Magyarországon pedig csak egy, legföljebb két évszázados múltamból és az ebből szükségszerűen kialakult azonosságomból adódik. A magyar történelem elbeszélésének holokauszt című fejezetében áldozat vagyok. Ezért nem határozhatom meg, s még befolyásolni sem igyekezhetem az elkövető indítékait, választásait és az ezzel megbirkózó cselekedeteit. Ha a szereposztást felborítom – a történet rám szakad. S nemcsak rám, hanem arra is, akinek a szerepébe – bűnösen – beleszóltam.

Ezért aggódóan és féltve ellenzem, végzetes hibának tartom a magukat zsidóként azonosító szervezetek, és mindenekelőtt a neológ hitközség mozdulatait a holokauszt-emlékév ügyeiben. Féltve és aggódva – a végzetes szereptévesztés háttere mögötti intellektuális gyengeség ismeretében. A csökkent színvonal a holokauszt megrendítő csapásain túl a zsidó származású értelmiség vele való viszonyából, pontosabban a viszony totális hiányából ered. A szintén szereptévesztő, mert a napi politika élvonalában tevékenykedő csoport most dolózus módon vonná be a zsidó „egyházat” a napi politikai iszapbirkózásába – máséval a csalánt –, végzetes „sorstalanságába” taszítván ezt a közösséget. (S oly ostobán, hiszen ez egy, azaz egy szavazatot nem hoz, amint ez a terep némi ismerete révén valószínűsíthető.)

S ha már egyház, akkor a „történelmi keresztény” egyházak szerepeltetésbe bevonása sokkal adekvátabb lett volna. A nagy emlékezetpolitikai döntések és látványtervek ellen csak az áldozatokat megtestesítő egyháznak van szava? Ha igen, akkor – akár tüntető méltósággal – ne legyen!

A tét ma – már csak az önbecsülés méltósága. Felismerni a bennünket meghatározó szerepeket, s annak megfelelően viselkedni, cselekedni. Ha tragédia szereplőivé ítéltettünk, akkor emlékét ne olcsó kabaréfigurákként váltsuk aprópénzre percléptékű politikai érdekek vásárán. Azt, ami egy hatalmas apokalipszisban vált füstté. S egyúttal ez a legszolidárisabb magatartás, amit az egykori elkövetőkért és utódaikért felelősen tehetünk, hiszen a bűn és bűntudat addig íziglen tart, amíg jóvá nem tétetett és meg nem bocsáttatott.

*A szerző író, a Múlt és Jövő szerkesztője.

 ***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.