Öntudatos polgár ezzel a hatalommal nem közösködik semmilyen történelmi megemlékezésben. Erre épp elég ok, hogy a hatalom sem közösködik vele. Hanem minden eltérő véleményt (és a véleményektől független tények jelentős részét) félrerúgva alaptörvényben monopolizálja a saját történelemfelfogását. Azt a hatalmat, mely egyedül önmagát tekinti a történelmi emlékezet autentikus forrásának, minden emlékezésben egyedül kell hagyni. Mint Kádárt március idusán.

A holokauszt-emlékév hivatalos programjaitól való távolmaradásra tehát a nem zsidóknak is van elég okuk. A zsidóknak pláne. Az ő megalázásukra a hatalomnak külön gondja van. Hiteles megemlékezés ott kezdődik, hogy az áldozatok képviselőivel beszélnek meg először mindent. Nehogy valami olyasmi történjék, ami sértheti őket. Ehhez képest csak olyasmi történik. És ezt a lehető legtudatosabban intézik így.

A hivatalos történelmi igazság megállapítására hivatott intézetet a MIÉP egykori házi történészének, a Hitlert istenítő magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula szoboravatójának, a deportálásokat kivételes buzgósággal és kegyetlenséggel végrehajtó csendőrség méltatójának a vezetése alá rendelik, és akkor sem hívják vissza, amikor legelső megszólalásában megtalálja azt a kifejezést, amivel legmélyebben sértheti a szuverén magyar hatóságok által a gyilkosok elé hajszolt üldözöttek emlékét.

A miniszterelnök személyes történelmi küldetésének tekinti, hogy a nácik szövetségeseit demonstratíve angyallá stilizálja. Az emlékév központi létesítményét pedig arra a Schmidt Máriára bízzák, aki a holokauszt „túlhangsúlyozását” tekinti a baloldal egyik legsúlyosabb bűnének, és ennek alátámasztására azt az (önmagát amúgy marxistának vélő) Alain Badiou-t idézi, aki az univerzalitás nevében felszólítja a zsidókat, hogy felejtsék el a zsidóságukat és felejtsék el a holokausztot mint őket speciálisan érintő tragédiát. Ezen hölgynél esdekelnek a Mazsihisz vezetői, hogy kegyeskedjék esetleg konzultációs lehetőséget biztosítani számukra.

A Mazsihisz vezetősége pedig ahelyett, hogy az önérzet minimális követelményei szerint a hatalommal való mindenféle érintkezéstől tartózkodna, amíg nem vonják vissza valamenynyi fölháborító döntésüket, amíg elnézést nem kérnek mindazért, amit eddig műveltek, azt lesi, miként tudná mégis valaminő kompromisszum látszatába állítani a hatalmat, hogy elkerülje az oppozíció kényelmetlenségeit, és ne veszítse el azt a pénzt, amit az emlékévre való tekintettel kapnának. Heisler András elnök fennen hirdeti Lázár államtitkár jóságos hajlamát a „megértésre”, s mindenféle kincstári megnyilatkozást értékes gesztusként ír a hatalom javára, mintha ezeknek bármiféle súlyuk lenne a magyar társadalmi térben. Ezeket a hatalom táborában mindenki elkönyvelheti mint a külföldi illemszabályok kielégítésére szolgáló banális kötelezettségeket, és ezekkel a hatalom táborában mindenki megnyugtathatja önmagát, miközben konstatálja, hogy ezek is hiába ugatnak, a karaván halad. Mert ez nálunk így van és így is lesz, ahogy azt a napokban a legfőbb tevehajcsár kegyeskedett kinyilatkoztatni, értelemszerűen a kutyák közé értve az ő személyes történelmi küldetése ellen ugató zsidókat is.

Ennek a hatalomnak Köves Slomó a méltó partnere. Aki a minap ezeken a hasábokon kifejtette, hogy nem a zsidók ügye, mihez kezd a magyarság a múltjával.

Ennek a hatalomnak csak azokkal lesz baja, akiknek a magyar ügy is, az áldozatok ügye is saját ügy.