Ha optimisták vagyunk – nem mindig könnyű, de próbáljuk meg –, akkor azzal számolhatunk, hogy Magyarország előbb-utóbb kilábal a válság szorításából. Akkor pedig a jelenleginél több energiára lesz szükségünk. Paks évtizedek óta jól működik, bővítése tehát kézenfekvő megoldás, nem véletlenül számoltak ezzel korábbi kormányok és országgyűlések is.

Az ördög persze most is a részletekben rejlik. Három kérdésre kell választ keresnünk, hogy eldönthessük: a minap nyélbe ütött Putyin–Orbán-paktum az egész ország, vagy csak a Fidesz holdudvarának érdekeit szolgálja. Először is, valóban megéri-e a tervezett mintegy háromezer-hatszázmilliárd forintért újabb két reaktort építeni? Másodszor, megfelelnek-e a magyar törvényeknek és az uniós jogszabályoknak –az EU-orosz csúcstalálkozó előtt bő egy héttel – villámgyorsan aláírt megállapodások? Végül az sem megkerülhető kérdés, hogy mennyire lesz biztonságos az így épített két új blokk?

Első kérdésünkre egyszerűen nincs válasz. Nem tudjuk, bombaüzletről van-e szó, vagy épp hatalmas lehúzásról: Orbán Viktor mindent megtett ugyanis, hogy ez ne derülhessen ki. Korábbi számítások 2400 milliárd dollár körül becsülték a költségeket. Ezek nőttek meg harmadával. Nem készültek háttérszámítások az áram piaci árának várható alakulásáról, az alternatív megoldások költségeiről sem. Vagy ha készültek is, gondosan eltitkolták ezeket. Mutyigyanús az egész. Elmaradt az ellenzékben még oly hangosan követelt politikai vita és társadalmi egyeztetés. Nem tudjuk, milyen feltételekkel vesz fel Magyarország háromezer-hatszázmilliárd forint hitelt. A harmincéves futamidőről már megállapodtak, de a kamatról még nem? Ne vicceljünk, kérem! Nem kell szakpolitikusnak lenni, háziasszonyként is megmondom: használt autót se vennék ilyen üzletkötővel, nemhogy atomreaktort!

Hogy a hivatkozott 1966-os magyar–szovjet megállapodás feljogosítja-e a mandátumának végét taposó kormányt egy ilyen megállapodásra, az legalábbis kétséges. Ahogy az is, sérti-e az alaptörvény államadósság-plafonra vonatkozó passzusait, hogy háromezer-hatszázmilliárd forintot törleszthetünk majd Oroszországnak. Arra „csak” a tisztesség és a demokratikus értékrend parancsa kényszerítené a kormányt, hogy országgyűlési vita és társadalmi egyeztetés után szülessen olyan döntés, amely 50-60 évre meghatározza hazánk energiapolitikájának irányait.

Egy azonban biztos: az uniós jóváhagyásról szóló kormányzati nyilatkozatoknak egy szava sem igaz. Hiába állítja Lázár János, Brüsszel egyáltalán nem bólintott még rá a tervre. David Cameron brit miniszterelnök mostanában szeretne két új reaktorblokkot építeni a somerseti Hinkley Point C telephelyen. A közismerten euroszkeptikus ország vezetésének eszébe sem jutott megkerülni az Európai Bizottságot ezzel a döntéssel, pedig francia – tehát uniós – cég, az EDF lesz a befektető és üzemeltető. Ilyen volumenű és ilyen hosszú távra szóló energetikai szerződés még az unión belül sem üthető nyélbe a közösség hozzájárulása nélkül. Megjegyzem, az angolok az első perctől kezdve tájékoztatják a lakosságot és a nemzetközi szervezeteket is a tervezett beruházás állásáról. Tudom, mert mint az Európai Parlament az Atomenergia Jövőjéért Fórumának elnöke, én is kapom ezeket az információs dokumentumokat.

És éppen ez, az átláthatóság problémája vezet el minket a harmadik kérdéshez, a biztonság ügyéhez. A nagy sietség, a parlament és az unió megkerülése már önmagában gyanakvásra ad okot. Az atomenergia nem játék: a tervezés első percétől kezdve az üzemeltetés évtizedein át a bontásig, a kiégett fűtőelemek elhelyezéséig minden ponton szakmai és társadalmi kontrollnak kell érvényesülnie. Mire számíthatunk, ha a projektnek már a fogantatása is ennyire szeplős?

Ha politikai és társadalmi viták, támadások – jelzem, jogos támadások –kereszttüzében jön létre a beruházás, vajon mekkora nyomás alatt kell a kivitelezőknek és a majdani üzemeltetőknek dolgozniuk? Vajon nem kell-e mindenáron tartaniuk az építési határidőket, vagy épp a megawattkvótákat, még akkor is, ha a biztonság szempontjai mást indokolnak? Ha arra gondolok, hogy 2011-ben az Országos Atomenergia Hivatal a csillebérci radioaktívjód-szivárgás ügyében csak a nemzetközi botrány után adott érdemi tájékoztatást, nem vagyok nyugodt. Ma is tartom, amit akkor írtam: „Félni nem az atomenergiától kell, hanem az emberi hanyagságtól és felelőtlenségtől.”

Félreértés ne essék, Paks bővítése előbb-utóbb elkerülhetetlen. Arra is lehet érveket találni, hogy ezt a munkát melyik piaci szereplő végezze. De az feltétlenül szükséges, hogy a parlamenti képviselők és a társadalom teljes mélységében megismerhesse a megállapodás részleteit – különösen mert ez „…az elmúlt negyven év legjobb szerződése” –, és azt, hogy valóban ez a legjobb módja e a paksi bővítésre szánt adóforintok elköltésének. Amíg a fenti kérdések nincsenek őszintén megvitatva, alaposan megválaszolva, addig számomra nyilvánvaló: bűn, sőt súlyos hiba fejest ugrani ebbe a beruházásba. Olyan hiba, amelynek esetleges árát nem én, nem Orbán Viktor és nem is e sorok olvasói fogják megfizetni, hanem a következő két-három generáció. Amíg e felvetésekre nincs kormányzati válasz, addig az egész paksi beruházásra elmondható: a felelősség „CSAK A FIDESZ”-é.

A szerző európai parlamenti képviselő, az európai Atomenergia Jövőjéért Fórum elnöke

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.