A szimbólumok tulajdonsága és értelme, hogy allegóriákkal látványosan, tömören és világosan, érzelmeket is keltve fejez ki akár bonyolult, szavakkal nehezen kifejezhető jelenségeket, összefüggéseket. Segít felismerni és – örök életű szobor formájában – emlékeztetni. De éppen tömörsége okán arra is alkalmas, hogy elfedje (feledésben hagyja) az adott, bonyolult jelenség lényeges elemeit, kiváltó okait és hatásait.

Márpedig 1944 márciusában bonyolult helyzet jellemezte Magyarországot. Igaz ugyan, hogy az állam függetlenségének felszámolása elvileg valamennyi állampolgár számára megalázó volt, ezt azonban nem mindenki érezte így, mert voltak támogatói és tudatos haszonélvezői is a németek Magyarország feletti uralmának – szép számmal. Számos magyar személyiséget, politikust és közembert értek atrocitások. Még a „lármás antiszemitizmust” elítélő Bethlen István, illetve a magyarországi zsidók Hitleréknek történő kiszolgáltatását elutasító Kállay Miklós miniszterelnök is bujdosni kényszerült. Nem csak zsidó származásúak kerültek börtönbe, s vesztették életüket. Ám összehasonlítható-e ez a zsidók és cigányok tömegeinek megsemmisítésével, melyben tagadhatatlanul aktívan részt vettek magyarok – hatóságok és magánszemélyek egyaránt?

Mindazt, ami a március 19-e utáni hónapokban történt, nemcsak a németek akarata határozta meg, hanem a magyar társadalom összetett struktúrája és sokrétű mentalitása is. Ráadásul azoknak a társadalom mélyére és az ország távoli múltjába nyúló gyökérzete is kusza szövevényt alkot.

Ezért sem elég csak 1944 holokauszttal kapcsolatos eseményeire vonatkoztatva feltennünk a kérdést: ki a felelős. S nem csak azt: kizárólag a németeket terheli mindezért a felelősség, vagy magyar döntéshozókat és a végrehajtó hatalom szerveit, magyar állampolgárokat is? A zsidóellenes intézkedések kapcsán leggyakrabban hangoztatott vád az volt, hogy a zsidóság fontos gazdasági pozíciók és értelmiségi pályák tömeges uralása révén ezeken a területeken elzárta a magyarság érvényesülésének lehetőségeit saját hazájában. Az adatok annyiban helytállóak, hogy valósan tükrözik a századfordulón jellemző felekezeti (származási) arányokat az egyes foglalkozási ágakban. De miért alakult ez így, és mi lett a következménye?

Az addig jogaiban erősen korlátozott zsidóság erőszakkal szállta meg –a magyarokat félresöpörve – ezeket a gazdasági és kulturális hadállásokat a XIX. századvégi tőkés átalakulás során? Vagy a fajvédő Zsilinszky Endre 1919 őszén leírt szavaiban kereshetjük az igazságot? Szerinte ugyanis „…a felelősség ezekért a fejleményekért elsősorban nem a zsidóságot, a részt, hanem a magyar nemzetet, az egészt s annak túlnyomó többségét, a keresztény magyarságot terheli.” Azért, mert a korábbi kiváltságos rétegek tagjai rangon alulinak tartották a pénzügyekkel, kereskedelemmel, orvoslással, gyógyszerészettel, prókátorkodással (stb.) való foglalkozást. Az egyetemeken is jószerével csak a jogi karokat preferálták, azokon is az államtudományi tanulmányokat, mellyel megalapozhatták hagyományos hatalmi pozícióik birtoklását. És társadalmi presztízsük fenntartását.

Kié a felelősség azért, hogy nem Zsilinszky értékelése vált általánossá, hanem a lemaradást felismerve e rétegek képviselői (maga Zsilinszky is!) elsősorban a zsidóság gazdasági javainak, kulturális lehetőségeinek és politikai jogainak korlátozásában keresték a megoldást? Azért, hogy nem versenyre kelve, a támadottakhoz hasonló tudást és készségeket elsajátítva tegyék magukat alkalmassá az ország szempontjából nélkülözhetetlen intézmények, szervezetek működtetésére, hanem azok munkával és szorgalommal szerzett anyagi és szellemi javainak kisajátítása révén? Vajh, milyen külső erő késztette a Nemzetgyűlést arra, hogy e megoldást alkalmazva 1920-ban elfogadja a numerus clausus törvényt – nyilvánvalóan a izraelita felekezetű magyar állampolgárok továbbtanulási lehetőségeinek szűkítése érdekében? Kinek a sugallatára fogalmazta meg 1937-ben a zsidókérdés intézményes megoldását sürgető memorandumát Imrédy Béla, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, akinek közreműködésével, s miniszterelnöksége idején születtek az első zsidótörvények, illetve azok tervezetei? Mi késztette az Országgyűlést arra, hogy – a szórványos ellenvetéseket félresöpörve – nagy többséggel szavazza meg azokat? S vajon milyen szerepe volt mindennek abban, hogy 1944-ben ugyanannak az államnak a hatóságai vettek részt a „végső megoldás” megvalósításában, melynek keretei között – addig – a zsidóságnak legalább az élete nem látszott veszélyben forogni? (De a frontra vitt munkaszolgálatosokról még ez sem mondható el.)

S a kérdések özöne folytatható… Csupán ebben a kérdésben is, mely a korabeli Magyarország életének egyetlen – nem is túl nagy, bár sok mindent érintő – szelete. Kérdések, melyek ellentmondásos helyzetekre, dilemmákra, s azokhoz régóta kapcsolódó kölcsönös vádaskodásokra utalnak.

Ilyen bonyolult problematikában nem lehet egyszeriben rendet vágni egy szimbólummal. Csak hosszú, kényelmetlen vagy éppen kínos és fájdalmas vitákkal. Nem vagdalkozásokkal és sommás minősítésekkel, hanem tényeken alapuló higgadt érveléssel. Nem szobrokkal, hanem eltérő álláspontot képviselő szakemberek részvételével zajló tudományos konferenciákkal, különböző megközelítéseket érvényesítő tanulmánykötetekkel, s ezek tanulságait összegző monografikus és népszerű összefoglalásokkal, televíziós és rádióban elhangzó vita- és dokumentumműsorokkal. S ezekből is több százra van szükség. Így születhet meg múltunk máig feldolgozatlan kínjainak – nem csak a holokauszt és a zsidókérdés – valamennyi szempontot érvényesítő, konszenzust és arra épülő, „kulturált emlékezéskultúrát” eredményező kibeszélése, feldolgozása.

Ez a megoldás is csak akkor lehet sikeres, ha nem – egyik vagy másik politikai erő által befolyásolt, s ezért szükségszerűen politikai-hatalmi érdekeket szolgáló – állami megrendelésre történik, hanem valós társadalmi szükségleteket kielégítő tudományos igényből, s tudományos igénnyel. Csak az hozhatja meg az üdvös eredményt, ha a bonyolult történeti kérdésekben nem gyér, s gyakran téves ismeretekkel rendelkező politikusok mond(at)ják ki, mi az igazság, hanem hozzáértő történészek alkotnak véleményt. Azok, akik tudják, hogy az ő értékítéleteiket is befolyásolja saját koruk, iskolázottságuk, családi hagyományaik, vallási kötődéseik stb. – s ezért ritká(bba)n vallják, hogy létezik „veritas”, abszolút történeti igazság.

Márpedig a Szabadság térre tervezett emlékmű a maga szimbolikus erejével a fenti bonyolult kérdéscsokorra ad egyféle választ. A terv és majdan az alkotás azt sugallja: minden rossz, ami az 1944. március 19-e utáni egy évben történt, a németek vétke. Kizárólag az övék. Régi és ma is érvényesülő reakciója ez a magyar társadalom nagy részének, s benne a hatalmat gyakorlóknak: minden rossz, ami határainkon belül történik, idegenek bűne. Elnyomó, külső hatalmaké és „idegenszívű”, belső bomlasztó erőké. A Gábriel arkangyalt támadó birodalmi sas tehát nem csak a megrendelő nyíltan hirdetett gondolatait szimbolizálja. A tudat alatti, a talán önmagának bevallani sem mert lényeget is. Mert a valóságban nem az emlékezés kultúrájának meghonosítását szolgálja, hanem a felejtés, az elhárítás – honunkban régtől uralkodó – „kultúráját” erősíti.

Ezért aligha értelmezhető másként, mint az önfelmentő felelősségáthárítás allegóriájaként.

A szerző történész

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

– Na jó: mint emlékmű. Na de mint műemlék?!