Múlt héten péntek délelőtt éppen Berettyóújfaluban beszélgettem a hortobágyi földmutyi miatt tüntető gazdákkal, kérdezősködtem, jegyzeteltem és nézelődtem, vagyis nyakig elmerülve dolgoztam ebben a messziről bűzlő, mocskos szakpolitikai trágyában, amikor kaptam egy SMS-t: meghalt Jancsó Miklós.

– A rohadt életbe! – szaladt ki hirtelen a számon, amikor elolvastam.

Erre a körülöttem álló, az Orbánék által átvert, hülyének nézett, kiröhögött és kisemmizett emberek bólogattak. Jól mondja, helyeseltek. Igaz, nem tudhatták, hogy én nem a velük történteket kommentáltam, hanem a magyar nemzeti kultúránkat ért, pótolhatatlan veszteséget. Aztán jegyzeteltem tovább, és az út szélén fagyoskodó gazdák némelyike olyan reménykedve nézett rám, mintha nem is újságcikket, hanem receptet írnék, ami majd orvosolja a bajukat. A sérelmet, ami őket érte. Azt a szép magyar tragédiát, hogy Orbánék emberei elvették tőlük a hortobágyi legelőket, kihúzták a lábuk alól a talajt, és odaadták azoknak, akik jobban teljesítenek a nemzeti együttműködés rendszerében. Legszívesebben azt mondtam volna nekik, hogy emberek, odahaza nézzék meg a Szegénylegényeket, és meg fogják érteni, hogy mi történt magukkal, hiszen abban a filmben Jancsó Miklós elmesélte a magyarul nem értő nagyvilágnak, hogy a hirtelen úrrá lett parasztok uralma hová vezet.

Azt mondták nekem a bihari gazdák, hogy azt szeretnék, ha Fazekas Sándor agrárminiszter felkeresné őket, és elnézést kérne tőlük a földpályázatok eredménye miatt. Láttam a szemükben, hogy némelyek ezt komolyan gondolják. Tényleg azt hiszik, hogy Fazekas úr leáll velük tárgyalni.

Ugyan, ugyan. Ebben az országban utoljára Gráf József agrárminiszter szakította meg horvátországi nyaralását, hogy a tüntető gazdákkal személyesen beszélhessen, de erre a névre ma már nem emlékszik senki. Hogyan is emlékezhetne, hiszen ez még 2007 nyarán történt, vagyis a magyar történelem kezdete előtt, amikor a magyar gazdák a kommunista finánctőke rabigájában sínylődtek kenyéren és vízen. De milyen szerencse, hogy azokban a nehéz időkben melléjük álltak a magyar gazdakörök országos vezetői, Jakab István és Budai Gyula, akik belezokogták a kamerákba, hogy ők életüket és vérüket adják a magyar gazdákért. Ám mostanra Jakab István parlamenti alelnök lett, Budai Gyula pedig államtitkár, ennélfogva egy szavuk sincs a bihari gazdák kisemmizése miatt, ami persze érthető: olyan sokat siránkoztak ők ketten a nemzet megmaradásáért, hogy mostanra elfogyott a könnyük. Egy könnycseppjük sem maradt, mindet elzokogták, mire a hosszú utat megtették a parlamenti bársonyszékig. Ó, nem, nincsen már rá érkezésük, hogy a bihari gazdák panaszát meghallgassák.

Fazekas miniszter szerint amúgy is minden rendben van, szerinte a földpályázatok elbírálói a lehető legnagyobb gondossággal jártak el. Ilyen az élet, mondja Fazekas miniszter, ő nagyon sajnálja, de minden pályázatnak vannak vesztesei. Nem is látogatta meg a panaszos gazdákat pénteken Berettyóújfaluban. Nem volt rájuk ideje. Másnap bezzeg részt vett a derecskei disznófesztiválon, holott Derecske csak tizenöt kilométerre van Berettyóújfalutól. Tizenöt kilométer. Nem sok. A miniszter oda már el tudott menni. Igaz, a disznóölés után biztosan megrakták a miniszteri luxus autót friss hurkával, kolbásszal, gőzölgő, meleg hússal. Így ment el Derecskéről a miniszteri autó, tán még a kék villogót is bekapcsolták rajta. Hiszen egy gerincre vágott disznó fontos. Azzal sietni kell haza.