Csaknem összevesztek Ukrajna miatt – a moszkvai sajtó egy része így kommentálta az orosz és az amerikai külügyminiszter hétvégi, müncheni megbeszélését. Ha az értékelés túlzónak is tűnik, Szergej Lavrov valóban rossz néven vette, hogy John Kerry – Moszkvára utalva – kijelentette: Kijevnek választania kell, kivel van: az egész világgal, vagy egyetlen országgal. De „kiosztotta”, kettős mérce alkalmazásával vádolta az orosz miniszter az Európai Uniót is, kifogásolva, hogy nem ítélik el az ukrajnai kormányzati épületek elfoglalását vagy a tüntetők egy része által használt rasszista, antiszemita és náci szlogeneket.

Az, hogy Lavrov dühének mennyi alapja van, alighanem majd akkor dől el, amikor kiderül, milyen feltételekkel ajánl segítséget a Nyugat a majdani ukrán átmeneti kormánynak, több engedményt kínálnak-e neki, mint amennyit az ősszel Mikola Azarov kabinetjének ajánlottak.

Akárhogy is lesz, mindenképpen furcsán hangzanak a Brüsszelt és Washingtont ukrajnai beavatkozással vádoló moszkvai nyilatkozatok. Hiszen nem kétséges, hogy Oroszország szintén igyekszik befolyásolni a kijevi fejleményeket. Nehéz nem felfedezni ennek jelét abban, hogy Viktor Janukovics államfő egyes hírek szerint már a napokban újra Moszkvába látogathat, az új ukrán kormány megalakulásáig felfüggesztették a Kijevnek ígért 15 milliárd dolláros orosz hitel újabb részletét, a Gazprom állami gázipari konszern pedig éppen tegnap figyelmeztetett: Ukrajna már 3,3 milliárd dollárral tartozik neki, és a további gázszállításokat előzetes fizetéshez köthetik.

De nem csak Ukrajna példája mutatja, hogy Moszkva egyre erőteljesebben igyekszik érvényesíteni érdekeit a nemzetközi porondon. A szíriai polgárháború ügyében például – az Aszad-kormányzathoz fűződő jó kapcsolatainak köszönhetően – megkerülhetetlen tényezővé lépett elő, és döntő szerepe volt abban, hogy sikerült elkerülni a katonai beavatkozást. Másutt a gazdaság eszközeivel igyekszik erősíteni pozícióját, és ehhez hol a Gazpromot veti be, hol a Roszatom állami atomenergetikai konszernt, amely nemcsak a paksi bővítést szerezte meg, hanem megbízásokra számít egyebek közt Csehországban, Szlovákiában, sőt Nagy-Britanniában is.

E „nyomulást” két tényező is ösztönzi: egyrészt teret enged neki a korábbinál visszafogottabb amerikai külpolitika, másrészt Moszkvának itt van a legtöbb esélye újabb eredményeket felmutatni. A magas olajárak fűtötte orosz „gazdasági csoda” ugyanis véget ért, tavaly már csak 1,4 százalékkal nőtt a GDP, ami nemcsak a válság előtti 6-8 százalékhoz képest, hanem a 2012-ben regisztrált 3,4 százalékhoz mérten is komoly visszaesés. Vagyis az immár tizenötödik évébe lépett Putyin-korszak kénytelen lemondani az egyik leglátványosabb eredményéről, az emelkedő életszínvonalról, arra viszont továbbra is hivatkozhat, hogy növelte Moszkva nemzetközi súlyát, „visszarajzolta” Oroszországot a világpolitikai térképre.