Ez a képlet azonban hamis és tendenciózus. Elsősorban azért,mert következetesen figyelmen kívül hagyja a szakmai szempontok és evidenciák érvényesülésének kérdését. Ugyanis a „választott szakpolitikusok” éppen úgy nem tekinthetik saját tulajdonuknak a nemzet kincseit, mint az intézményvezetők (akik mellesleg hozzáértő szakemberek, s eminens kötelességük a rájuk bízott értékek védelme), és a közhiedelemmel ellentétben ők sem dönthetnek – választott státusukra hivatkozva – kényük-kedvük szerint ezekről a javakról. Mandátumuk igenis kötött: döntéseik során korlátozza őket a józan ész és az elemi tisztesség, továbbá a jog és végül a releváns szakmai szempontok összessége. Ezen a ponton pedig elérkezünk az egész, mintegy másfél évtizede hömpölygő Eszterháza-saga központi problémájához: a szakértelem kérdéséhez. Hogy miért abszurd ez az egész rekvirálósdi, annak részletes kifejtése helyett itt sajnos meg kell elégednünk annak leszögezésével, hogy a levéltári anyag, a festmények túlnyomó többsége és a kincsek sohasem tartoztak Eszterházához, a kottaanyag odaszállítása meg teljességgel ésszerűtlen. Ám hogy a kormányhatározat valóban dilettáns és voluntarista, azt nem csupán a központi közgyűjteményi vezetők mondják – e vélemény mögött elsöprő szakmai konszenzus áll.

Néhány évvel ezelőtt Szőcs Géza akkori kulturális államtitkár kijelentette: nem érzi szükségét a zenei szakmát képviselő Magyar Zenei Tanáccsal történő konzultációnak, mert van körülötte egy kör olyan zenészekből, akiknek a véleményében megbízik. Nos, ha van olyan tárgy, amely az ilyen rokonszenvalapú informálódást nem viseli el, akkor az Eszterháza újjáteremtésének kérdése. Ez a végtelenül egyedi, gazdag és komplex (rövidebben: világraszóló) örökségegyüttes, az akkori és a mai kor kultúrájához fűződő finom és szerteágazó huzalrendszerével csakis egy egész sor kiváló és széles látókörű specialista (művészettörténészek, kerttörténészek, zene- és színháztörténészek, művelődéstörténészek, építészek és tájépítészek stb.) rengeteg új kutatást is igénylő, összehangolt, kitartó és fáradságos munkája révén volna megismerhető kellő mélységben és kellő részletességgel ahhoz, hogy valamiféle szintézis, egy adekvát, szerves és világraszóló működtetési vízió körvonalai kibontakozhassanak. Olyan súlyú és rangú szakértőkre gondolok itt, mint Somfai László, Dávid Ferenc, Galavics Géza, Komlós Katalin, Sas Ágnes, Mikusi Balázs, Szentesi Edit, Lászay Judit, Alföldy Gábor, Fatsar Kristóf vagy a marionettszínház történetét több mint négy évtizede kutató bécsi tudós, Klaus Pollheimer. Közülük egyedül a kiváló kerttörténész, Alföldy Gábor található a „falakon belül”. Egyébként az immár hozzáférhető fraknói Esterházy-levéltári anyag alapos ismerete nélkül Eszterházán ma már bármiféle tervezés dilettánsnak tekinthető.

Hogy a legjobbak imént körvonalazott munkája nem mellőzhető, jól példázza a marionettszínház tavaly befejezett helyreállítása. Ha ugyanis a döntéshozók konzultáltak volna hozzáértőkkel, és így adekvát tudással rendelkeztek volna az eszterházi bábjátszás európai rangjáról és a ma rendelkezésre álló részletinformációk hatalmas tömegéről, akkor nem kétes akusztikai értékű koncerttermet építettek volna a marionettszínház külső burkába, hanem rekonstruálták volna az épület belső struktúráját, a világon teljesen egyedülálló, reprezentatív játszóhelyet teremtve historikus bábprodukciók számára.

Az utóbbi bő évtizedben az a szűk garnitúra, amely teljes titoktartástól övezve hozott házilagos döntéseket Eszterházáról (és amely a jelzett okokból egymagában a legjobb esetben sem lenne alkalmas a kérdés szakszerű kezelésére), a fenti nevekkel együtt az Eszterházáról való korszerű tudás döntő részét tartotta távol tárgyától, egy világot behálózó, fantasztikus kapcsolatrendszerrel együtt. Márpedig lexikon- és ismeretterjesztő szintű tudásra, városi legendákra csak valamifajta fiktív és provinciális Eszterháza-kép alapozható, egy Potemkin-Eszterháza, amely puszta kulisszaként szolgál létrehozóinak önmegvalósításához (riasztó példája ennek a jelenlegi állandó kiállításon látható, teljességgel értelmezhetetlen videoshow, melyben az egész kastély a tűz martalékává válik). És itt lelhetők meg a kormányhatározattá emelt harácsolási düh gyökerei is: a terv sugalmazói a nem létező adekvát tudásuk és víziójuk miatt hiányzó szellemi tartalmat igyekeznek a begyűjtött kincsekkel helyettesíteni, hogy így próbáljanak meg valamiféle tartalmat, súlyt adni az általuk fémjelzett Eszterházának. L. Simon László tehát bölcsen tette volna, ha az érdekmotívumok keresését nem szűkítette volna le az országos gyűjtemények vezetőinek körére.

Az utóbbi bő évtizedben Dávid Ferenc művészettörténész, a Haydn Eszterházán fesztivált létrehozó Strém Kálmán hangversenyrendező és jómagam, mint a fesztivál művészeti igazgatója hármasban, majd Strém 2005-ben bekövetkezett váratlan halála után kettesben, számtalan alkalommal és a kulturális kormányzat számtalan szintjén sürgettünk magas szintű, nyitott szellemű szakmai konzultációt Eszterházáról. Sokan szívesen elmagyarázták volna a kormányzatnak az Eszterházával kapcsolatos alapvető tudnivalókat: mi micsoda és mivel hogyan függ össze, hogy mi kívánatos, mi az, ami megengedhető és mi jár katasztrofális következményekkel szakmai szempontból. Erre sohasem volt igény. Ám ha a kormányzat az utolsó pillanatban mégis el akarná kerülni a hatalmas blamázst, és meg akarja kímélni a nemzet kulturális örökségét a rendkívül súlyos veszteségektől, akkor konzultálni még mindig nem késő.

A szakmán – illetve szakmákon –biztosan nem fog múlni.

A szerző zenetörténész a Magyar Haydn Társaság elnöke, a Magyar Zenei Tanács elnökségi tagja

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.