Az Orbán–Putyin–paktumról magát Orbán Viktort érdemes idézni, mert most valóban ez történt: „A magyar kormány puccsot hajt végre a magyar parlament ellen, a saját népe ellen…”. A miniszterelnök társadalmi és országgyűlési felhatalmazás nélkül, egy 1966-os szovjet–magyar államközi szerződésre hivatkozva, még a látszatra sem ügyelve köt egy olyan titkos alkut, amelynek terheit még a dédunokáink is nyögni fogják.

Meglehet, nem csak a tetemes adósság miatt. Az „atomtörvény” értelmében az Országgyűlés joga dönteni az atomerőmű bővítéséről, és Fónagy János is pontosan tudja, hogy az Országgyűlés még nem döntött ebben a kérdésben. A kormány által hivatkozott 2009-es határozat csak az előkészítési tevékenység megkezdéséhez adott előzetes elvi hozzájárulást, vagyis ahhoz, hogy az Országgyűlés az előkészítés alapján döntési helyzetbe kerülhessen az atomenergia hosszú távú hasznosításának szükségességéről, végső soron egy új paksi atomerőmű építéséről. (Ahogyan azt a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa – civilek kérése alapján –, a határozatot értelmezve 2011-ben meg is erősítette.)

De dönteni nem erőből kell, kétharmaddal, ahogy ezt a Fidesz gondolja. Az előkészítésbe nemcsak az új atomerőmű építésének energetikai, gazdasági, környezetvédelmi kérdéseinek szakmai kidolgozása, hanem azok széles körű megvitatása is beletartozik. Egy ilyen horderejű kérdést nem lehet szűk körben, de még szakmai, pénzügyi alapon sem eldönteni, nem lehet a civil társadalom bevonása nélkül meghozni.

Úgy látszik, az Orbán–Putyin-paktum köré vont mítosz és a miniszterelnök mindenhatóságába vetett vak hit felülírja azt a társadalmi tapasztalatot, hogy a nyilvánosság kontrollja nélkül szűk körben, a mégoly jó szándékkal hozott döntés is lehet nagyon drága és félresikerült (l. ócsai lakópark). Társadalmi támogatás nélkül az olyan – szakmailag egyébként jól alátámasztott – beruházásokat sem lehetett megépíteni, mint a bős–nagymarosi vízlépcső, vagy a Zengőre tervezett lokátor.

Az új atomerőmű építésének szükségességével – különösen nem annak ütemezésével – kapcsolatban ugyanakkor még a szakma sem egységes. A nyilvános vita, az érvek és ellenérvek ütköztetésének elkerülésével csak a társadalom atomellenességét növelik, és tovább csökkentik a politikai intézményrendszer iránti egyébként is mérsékelt bizalmat. Fónagy János is pontosan tudja, hogy az energiapolitikai döntések kormányzati ciklusokon átnyúlva, akár évtizedekig is meghatározzák a következő generációk életét.

Különösen igaz ez az atomerőművekre. Korábban az egyes jelentősebb kormányzati döntések mögött volt országgyűlési kontroll, tudtunk párbeszédet folytatni. 2010 előtt ezért is hozhattunk az Országgyűlésben szinte konszenzussal fontosabb energiapolitikai döntéseket. 2009-ben teljesen helyénvaló és időszerű volt, hogy a kormányzat –parlamenti felhatalmazást kérve –komolyan elkezdje megvizsgáltatni egy új nukleáris létesítmény építésének lehetőségeit, hatásait.

A világgazdasági válság még éppen csak elkezdődött, és gyors kilábalásra lehetett számítani; az áram tőzsdei ára még magas volt; nem kellett volna adófizetői pénz a beruházáshoz; „Fukusima” még nem történt meg; a megújulós technológiák még messze költségesebbek voltak, mint ma, és a világ számos országában folytak atomerőmű-építések. Ma azt látjuk, hogy a válságból még mindig nem lábaltunk ki; a fogyasztói igénynövekedés kisebb lesz; az áram tőzsdei ára ma alacsonyabb, mint amennyiért Paks termel; a piac csak állami garanciával finanszírozná a bővítést; „Fukusima” jelentősen drágította az atomerőmű-építést; a megújuló ágazat költséghátránya pedig folyamatosan csökken; Nyugat-Európa számos országa döntött az atomerőművi technológia mellőzéséről.

A szakmai szervezetek nyilvánosságra került számításai szerint egy atomerőmű-építési kaland a kormány soha meg nem térülő beruházásai közé tartozna. A kormány részéről ugyanakkor semmilyen számítást nem láttunk. Bízom benne, hogy az előkészítésre elköltött sok milliárd forint nem volt hiábavaló kiadás, és a szakértők munkájából többet lehet megtudni annál, mint amit Lázár János egy sebtében összehívott, harmincperces gazdasági bizottsági ülésen vagy a nyilvánosság számára mondott („ez az évszázad üzlete”). Az atomerőmű kérdésében kevés a „rezsicsökkentés” ügyében megszokott, állandóan ismételt hárommondatos félrevezetés és hazudozás („ha az új erőmű beindul, 10 százalékkal csökken a villamos energia ára”).

Még az egyszerű laikus is elgondolkodik azon, hogy a közel 4000 milliárd forintos hitel ötszázalékos kamata nagyobb összeg, mint a paksi atomerőmű jelenlegi árbevétele. Igazat mond-e így Lázár János? És mi lesz a sokszor ma is meglévő éjszakai áramfelesleggel? Megépül-e a prédikálószéki tározós erőmű? Fónagy János ismer engem, így pontosan tudja, hogy elviekben nem ellenzem az atomerőművi technológia használatát. De azt is pontosan tudja, hogy soha nem támogattam az ész nélküli politikai kalandokat. Az Orbán-kormány által választott út külpolitikai szempontból is különösen kockázatos.

Súlyos hiba, hogy ezt csak a Fidesz és holdudvara magánügyének tekintik, és még zavaros filozófiát is kitalálnak a hirtelen jött oroszbarátságra. Persze az Orbán–Putyin-paktum alapján érthető, amit az egyik orosz hírportál ír: „ha van Oroszországnak igazi európai húgocskája, az éppenséggel Magyarország”. De a kormány is tudja, hogy aki a részvételünkkel elfogadott közös szabályokra, a sokcentrumú és hálózatos együttműködésre épülő Európai Unió helyett a centrumperiféria viszonyt megtestesítő „kis ország – nagy pártfogó” kapcsolatrendszerre épít, az alárendelt szerepbe kényszeríti országát.

Feltenném a kérdést Fónagy Jánosnak: miért nem tartják be a törvényt és a politikai ésszerűség követelményeit, miért félnek a néptől? A társadalmi vita kikényszeríti az alapos szakmai munkát, felszínre hoz minden lényeges kérdést. Erre épülhet a parlamenti döntés az új erőműről, pozitív döntés esetén versenytárgyalás, és csak ezután jöhet – ha egyáltalán szükséges – a kormányközi megállapodás. Lehet, hogy akkor is a Roszatom nyer, de egyáltalán nem mindegy, hogy törvényesen és megfelelő társadalmi támogatottsággal bíró parlamenti döntés alapján, vagy mindezek nélkül, egy nem csak nekünk gyanús Orbán–Putyinpaktum révén.

Az államtitkár is pontosan tudja, hogy jelenleg nem vagyunk sem döntési kényszerben, sem döntési helyzetben. Félő, hogy a társadalom legszélesebb körű bevonása (ma már népszavazás) nélkül ebből az ügyből újabb „Bős–Nagymaros” lesz. Bízom abban, hogy Fónagy János szakmai tapasztalatával – ahogyan az korábban is jellemző volt –, ha akar, tud hatni a főnökére, hogy korrigálják a rossz döntést, és ne kövessenek el jóvátehetetlen hibát.

A szerző az Országgyűlés gazdasági és informatikai bizottságának korábbi elnöke, az MSZP energetikai tagozatának elnöke

*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.