Köves Slomó: Hogyan kell emlékezni?
Ő volt családunk azon tagja, aki 1919-ben fiatal ügyvédként és ifjú házasként Temesvárra költözött. Nem telt sok időbe, hogy Erdély elcsatolása után morális dilemmával kelljen szembesülnie: hajlandó-e esküt tenni a román királyra, hogy ügyvédi munkáját folytathassa? Samu nagy hazafi volt, visszautasította a román hatalom ultimátumát, és ezzel örökre elvesztette egzisztenciáját, nem tudta tovább űzni hivatását.
Sokszor próbáltam elképzelni, milyen lehetett, amikor 1940 szeptemberében, a második bécsi döntés nyomán, Horthy Miklós vezetésével bevonult a magyar hadsereg Észak-Erdélybe, és a büszke magyar erdélyi zsidóság az ünneplők első sorában köszöntette kis piros-fehér-zöld zászlókkal a bevonuló díszelgő seregeket.
Ott volt talán az én dédapám családja is, és – a Monarchia szép emlékeitől duzzadó kebellel, örömmel konstatálhatták: „nem volt hiábavaló hazafiasságunk”. Hamar rá kellett jönniük, hogy sok minden megváltozott ebben a húsz évben. Egészen más szelek fújnak az általuk annyira szeretett Magyarországon: a befogadás helyett a mindennapok részévé vált a kirekesztés és a jogfosztás, vagyonrablás, a munkaszolgálat, a nemzetből való kitagadás és a gyilkos deportálások.
Amikor erre a történetre gondolok, mindig az jár a fejemben, hogy tulajdonképpen nem is csak az embertelen bánásmód, a kifosztás és fizikai megsemmisítésbe torkolló tömeggyilkosság, hanem a mérhetetlen becsapottság és csalódottság érzése miatt lehetett (lehet) feldolgozhatatlan trauma a holokauszt a magyar zsidók számára. Emlékezni kötelesség. „Emlékezz!” – utasít nem egyszer közös bibliánk. „Záchor!” – szólít fel a tóra. Az emlékezés parancsa azt (is) tanítja számunkra, hogy az emberi történelem összes ellentmondását, feszültségét, mélységeit és magaslatait meg kell küzdeni, a feloldás az emberi cselekvésben és emlékezetmunkában nyerhető el.
Az őszinte, tiszta – és nem szelektív – emlékezés mindannyiunk kötelessége. Hiszen, ahogy az egyes ember, úgy egy egész közösség, egy nemzet életében sem lehet jövőről elmélkedni, ha nem vagyunk képesek a múltról beszélni. Aki nem tud őszintén megküzdeni a múlt sötét árnyaival, az fényesebb jövőt sem remélhet. Emlékezni tehát mindahányunk felelőssége. A felelősség közös, de a feladat merőben más. Hiszen nem lehet ugyanaz a feladata az emlékezés terén a magyar nemzet egészének és ennek részhalmazát képező magyar zsidó közösségnek, a magyar zsidóknak. Annak ellenére sem, hogy mi magyar zsidók, a magyar nemzet szerves részének érezzük magunkat.
Egészen más típusú az emlékezés feladata: hiszen egészen másképp vagyunk érintve ebben a kérdésben, zsidó és nem-zsidó magyarok. A társadalom egésze számára, nemzetpolitikai kérdés a múlt őszinte megismerése, a felelősség elfogadása, s az, hogy a tények ne legyenek kifakítva. Elengedhetetlen a holokausztról és az azt megelőző, oda elvezető végzetes társadalmi folyamatokról beszélni. Megkerülhetetlen tudatosítani: tragikus volt a Horthy-korszak cinikus politikája, amely az „őrségváltás” jegyében, a nemzet egyik felének tehetségét, szorgalmát, munkáját, vagyonát és életét elvéve akarta a nemzet egy másik részét kistafírozni.
Megkerülhetetlen erről beszélni, de nem azért, mert állandósítani kellene a kollektív lelkiismeret-furdalást, hanem csakis azért,mert nem lehet reménykedni egy felelősségvállaló, pozitív, építő nemzeti jövőben, ha nem tudatosul a társadalmi felelősség. Ha azt sulykoljuk nemzedékeken keresztül, hogy a magyarság történelme során mindig nagyobb hatalmaknak kiszolgáltatva váltak kétséges erkölcsi megítélés alá eső ügyek áldozataivá, azzal azt a kevéssé emelkedett nemzeti önképet merevítjük kővé, amelyet legkevesebb felelőtlennek és európaiatlannak, kicsit markánsabban megfogalmazva szűk látókörűnek és magába fordulónak kell neveznünk.
Ha állandóan azt az érzést sulykoljuk, hogy a magyarok mindenkor csak megszállottak és áldozatok voltak, akkor az amúgy is megkövesedett felelőtlenséget és önsajnálatot állandósítjuk. Ez tehát a magyar nemzet kollektív felelőssége. Mi a zsidó közösség emlékezés-felelőssége? Biztosan nem annak sulykolása, hogy a nemzet végre őszintén nézzen szembe múltjával. Ebben a kérdésben fáj, ha nem látunk előrelépést, rosszul esik ha hamis útválasztást tapasztalunk, de ez akkor sem a mi ügyünk, nem a mi küzdelmünk, harcunk. A mi kötelességünk csakis az, hogy ha már fizikailag nem is, szellemileg restauráljuk azt, amit elvettek tőlünk.
Építsük újra azt, amit elpusztítottak és megcsonkítottak. Elpusztított felmenőink felé a mi elsődleges felelősségünk, hogy a valamikor virágzó zsidó életet újra naggyá tegyük, a világhírű magyar zsidó stúdiumokat ismét felvirágoztassuk. Hogy a megavult zsinagógák falait élettel töltsük meg. Hogy zsidó iskolát nyissunk, hogy pótoljuk elmaradt tanulmányainkat. Hogy amikor határozottan azt kiáltjuk: „Soha többé”, akkor azt is tegyük hozzá, hogy soha többé nem fogjuk szégyellni zsidóságunkat. Soha többé nem fogjuk eltitkolni származásunkat! Soha többé nem fogjuk identitásunkat a megfelelés kényszeréből kozmetikázni!
Soha többé nem fogjuk elfelejteni, milyen nagy jelentősége van annak a szellemi örökségnek, azoknak az értékeknek, amelyeket háromezer éven át adtak egymásnak apáink és nagyapáink, és milyen súlya van azoknak az értékeknek, amelyeket Magyarország adott az itt élő zsidóknak, és mindannak, amit a magyar zsidóság adott Magyarországnak.
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
