Definíciója azonban sosem volt olyan időszerű és precíz, mint most. Magyarország eljutott arra a szintre, ahol a hatalomgyakorlóknak egyáltalán nem kell foglalkozniuk tetteik következményével, ellenzékük pedig tehetetlenül asszisztál ehhez a helyzethez. A legutóbbi „összbaloldali” – ha úgy tetszik, „demokráciapárti” – összeborulást ezért nem is lehet rövid távon kontextusba ágyazni.

A XXI. század első következmény nélküli buktája a D–209-es botrány volt. A hecckampány kirobbanásától a lecsengéséig mindössze egy hét telt el, és ebbe nemcsak Medgyessy Péter magyarázkodása fért bele titkosszolgálati múltját illetőleg, hanem az SZDSZ lázadása, elhatárolódása, majd visszaterelődése is. Aztán, mintha mi sem történt volna, az ország hetek alatt napirendre tért a dolgok felett. A magyar politikai közéletben ma is ez a precedensértékű ügykezelés a mérvadó.

2002-ben Medgyessy Péter előtt nyitva állt a lehetőség, hogy viszonylagos méltósággal leköszönjön, pártja pedig megtisztulva, új választásokon bizonyítson. Ehelyett 2004-ig kellett várni, hogy a Medgyessy-kormány dicstelenül végezze, és egy puccsnak essen áldozatul. Az ellenzék 2004-ben nem alaptalanul rótta fel a kormányerőknek a helyzet önkényes rendezését, de a demokráciadeficit akkortájt nem okozott különösebb gondot a szocialista–liberális blokknak.

Tulajdonképpen igazuk is volt. A 2006-os választások visszamenőleg igazolták Gyurcsány Ferencet, kormányának legitimitását pedig nem lehetett többé elvitatni. Sajnos azonban a régi-új miniszterelnök nem tudott élni a lehetőséggel, részben az ellenzék destruktív magatartása, részben koalíciós társa, sőt saját pártjának okvetetlenkedése miatt. Ennek tetejébe katasztrofális volt az őszödi kiszivárogtatás kezelése is. Bár mindkét oldal jelentős károkat szenvedett, kormányerőként az objektív felelősség mégis Gyurcsány térfelére hárult.

Ebben a légkörben következett be az eddigi egyetlen, fenntartásokkal „következménynek” nevezhető esemény, a 2008-as népszavazás. Ezt tekinthetjük az elmúlt 12 év egyedüli olyan történésének, amely valamiféle változást erőszakolt ki a kormányzásban. A lavinaszerű többség egyértelmű üzenetet hordozott, amit Horn Gábor keresetlen szavakkal össze is foglalt és pengeéles pontossággal interpretált. Gyurcsány Ferenc megkapta az esélyt, hogy vereségét belátva időben továbbadja a stafétát, megállítsa az ellenzék – és benne a szélsőjobb – rohamos térnyerését, és elejét vegye a 2010-ben bekövetkezett kétharmados Fidesz-győzelemnek.

Medgyessyhez hasonlóan azonban ő sem élt a lehetőséggel, és a következő hónapok tétovázása miatt a helyzet odáig fajult, hogy a Bajnai-kormánynak már valóban csak a tűzoltás maradt. Azért pedig nem adnak díjat, négy évvel később sem. 2014-ben a helyzet a 2006-os választásokra emlékeztet. 2010-ben az ellenzék joggal (és persze minden következmény nélkül) vethette Orbán Viktor szemére, hogy a kampányban szó sem volt fülkeforradalomról, és a kétharmadot sem azért kapták a kormányerők, hogy saját ízlésük szerint összetákoljanak egy új alkotmányt, pardon, alaptörvényt.

De ha 2014-ben is a Fidesz és csatlósai nyernék a választásokat, legitimálódna az „elmúltnégyév”. Mivel pedig ez a forgatókönyv messze a legvalószínűbb, más célja az ellenzéknek nem lehet, mint a kárcsökkentés, a megelőzés és megint csak a tűzoltás. Mindennek fényében akár üdvözölhetnénk is az MSZP, Együtt–PM, DK, Liberálisok stb. „összefogását”. Ha azonban megvizsgáljuk, milyen erők hivatottak összetartani ezt az alkalmi egyesülést, a helyzet több mint aggasztó. Az MSZP-s „nemkampány” (copyright Lendvai Ildikó) eddig az egy évvel ezelőtti Fidesz-mocskolódás mutációjának látszik, és nem vehető ki semmiféle egyéb tartalom azon túl, hogy mondj nemet a „Simicska–Orbán maffiakormányra”!

Márpedig konkrét és konstruktív üzenet nélkül aligha lehet eredményesen harcba szállni a rezsicsökkentéssel és a Fidesz további primitív, ám épp ezért ütős szlogenjeivel. A demokrácia helyreállítása pozitív és szükséges üzenet ugyan, de túl elvont és alkalmatlan jelentősebb szavazói rétegek mozgósítására. Ez azonban még mindig a kisebbik baj. A döntő probléma az, hogy a vállalkozás személyes és intézményes szinten egyaránt hiteltelen. Az MSZP–stb. lista névsora paródiába illik, Fodor Gábor last minute befutója kimeríti a politikai abszurd fogalmát, de Kuncze Gábor hirtelen reaktiválásának hallatán is felvonja az ember a szemöldökét.

Az intézményes alapproblémának pedig apró szelete csupán, hogy akkor most Együtt, E14, Párbeszéd Magyarországért, szocialisták, szabadok, demokraták – ki, kivel, és hogy a fenébe egy irányban? Tényleg nincs más, mint az antiorbánviktorság? Amikor összefoglalom a szerintem célravezető stratégiát, abból a kettős aggodalomból indulok ki, hogy a Fidesz-holdudvar abszolút többségét már nem lehet megakadályozni, illetve a Jobbik elkerülhetetlenül be fog masírozni az új, kisebb parlamentbe is. Ezért elengedhetetlennek érzem, hogy az MSZP–stb. lista mellett a választáson a maximumot hozzuk ki a nem-Fidesz, nem-Jobbik halmazból.

Nem célravezető abból a megfontolásból a közös listára szavazni, hogy onnan minél több képviselő kerüljön a parlamentbe. Pár százalékot az LMP mindenképpen el fog vinni, ezért ahhoz, hogy az ellenzéki (mínusz Jobbik) halmazt kimaxoljuk, át kell segíteni az LMP-t az 5 százalékos küszöbön. Ha az MSZP–stb. szövetségnek valóban nem az egyéni ambíciók űzése, hanem az erős ellenzék kialakítása a célja, akkor fel kell hagyniuk az LMP fúrásával, és be kell látniuk, hogy az LMP nélkül az ellenzék helyzete reménytelen.

Itt érdemes ismét visszacsatolni a 2002-es helyzetre. Akkor sok – de szerencsére nem elég – Fidesz-szavazó voksolt listán a MIÉP-re és egyéniben a Fideszre, abból a sanda megfontolásból, hogy a MIÉP álellenzékként külső támogatást nyújthat a jobboldali kormánynak. Az LMP viszont nem ál-, hanem valós ellenzéki párt, amit nem csupán saját önmeghatározása támaszt alá, hanem például a NAV-ügyben és konkrét alkotmány- és emberi jogi kérdésekben megnyilvánuló következetes kormánykritikája is, áttételesen pedig az a gyanakvás, amellyel a bal- és a jobboldal egyaránt kezeli.

Emiatt életszerűtlennek tartom azt a felvetést, hogy a parlamenti arányok alakulása egy Fidesz vezette koalícióba vonzhatná az LMP-t, és úgy vélem, a potenciális országgyűlési pártok közül ez az egyetlen tömörülés, amelytől az okok és következmények érvényesítése várható. A kormányellenes választópolgároknak tehát részben át kell szavazniuk az LMP-listára, biztosítva annak 5 százalékos szavazati arányát, egyéniben viszont a reális esélyeket és saját elveiket egyaránt mérlegelve kell felelős döntést hozniuk. A rendszerkritika másik kinyilvánítása az érvénytelen szavazás.

Egyre többen vannak, akik annyira megcsömörlöttek a jelenlegi pártpalettától, hogy senkire sem szavaznának, ugyanakkor helyes civil meggyőződésből fontosnak tartják, hogy regisztráljanak és részt vegyenek a választáson. Aki azonban azt reméli, hogy akárhány érvénytelen szavazat megkérdőjelezheti az új kormány, sőt az egész korlátozottan demokratikus rendszer legitimációját, az súlyosan téved. Amit ugyanis eddig nem sikerült cáfolni, az az a belátás, hogy Magyarország ma következmény nélkülibb ország, mint valaha.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.