A hamisan fénylő igazság
A múlt megváltoztatása ugyanolyan fontos, mint a politikai intézményrendszeré, hiszen az újjáírt múlt a legitimizáció forrása lenne. A Veritas Történetkutató Intézet a legújabb példa rá, hogyan próbálják a történelmet a megértéshez vezető út helyett a tömegbutítás és önlegitimizáció eszközévé tenni. Ugyanazért kell külön, a kormány irányítása alatt működő történettudomány, amiért külön újság is. Nem elég a munkahelyi függőség, a történészek ellen indított perek, hiszen mindig vannak olyanok, akik nem idomulnak a rendszerhez. Érthetetlen makacssággal ragaszkodnak a forrásokból feltáruló igazsághoz. Ezzel szemben a kormány olyan történelmet akar, amely egészen pontosan illeszkedik a Horthy-korszakot felmentő, míg a szocialista korszakot elítélő önmitológiájához.
A történelmi megértés, mint minden megértés, a múlt feldolgozásának része. Nem az ország, nem a nemzet érdeke a történelemhamisítás, mert ezt a feldolgozást teszi lehetetlenné. A felülről rendelt történelem, melynek tartalmát a megrendelő határozza meg, a hatalom birtokosainak érdeke. Például az Ostforschung a náci terjeszkedést szolgálta ki a szláv népek alsóbbrendűségének „tudományos” alátámasztásával. A náci rendszerrel együtt bukott meg. A történelmi igazság a kutatások alapján a szakemberek nagy részének egyetértése által alakul ki. Új kutatási eredmények módosíthatnak a képen; új (vagy régi) ideológiák azonban csak az adott ideológiák híveinek teszik meggyőzővé saját, tényektől független magyarázataikat.
A világ azonban nem idomul az ilyen legitimáláshoz. Meg lehet tenni egy középkori tárgyat a magyar állam jelképévé, de azt nem lehet előírni, hogy milyen érzést keltsen külföldön. A külvilág nem ok nélkül furcsállja, hogy egy köztársaság jelképe éppen egy korona. Történelmi tény, hogy nem István koronája volt (bár István valós koronája is múzeumi tárgy lenne csupán). A bizánci rész az 1070-es években, ama rendelkezésre álló tárgy valószínűleg a XII. század végén vagy a XIII. században keletkezett. Maga a pápai koronaküldés is legenda, kb. 100 évvel a koronázás után találta ki Hartvik püspök, aktuális politikai célok érdekében. Ami egy rég letűnt kor önlegitimizáló szimbóluma volt, újra aktuálissá vált a Horthy-korszakkal való folytonosság jegyében. Csakhogy abban a korban a koronának azért volt olyan fontos szerepe, mert általa egyszerre legitimmé vált és kifejeződött a „mindent vissza” követelése. Amai Európapedig, ha megérti ezt az üzenetet, ugyanannyira kevéssé fogja értékelni, mint annak idején.
Az anakronizmus még kirívóbb lesz az összehasonlítással. A franciák és a németek valaha vetélkedtek, hogy melyiküké Nagy Károly koronája; a francia királyok és a német császárok is a maguk koronáját vélték az igazinak (egyik sem volt az valójában). Manapság azonban se a francia köztársasági elnök, se a német kancellár nem akarja saját hatalmát a fiktív Nagy Károly-féle koronával megtámogatni. A francia ugyan megsemmisült a forradalomban, ám a Reichskrone ott pihen, ahova való: a bécsi Hofburg kincstárában. (Mellékesen, a magyar korona nem a legrégibb és nem az egyetlen máig létező középkori korona, hiszen a császári korona legkésőbb a kora XI. században már használatban volt.) Az ún. „Vencel”-korona (IV. Károly koronája, melyet a csehek védőszentjének ajánlott fel) sem egy országház éke.
Hazugságokat természetesen vég nélkül lehet gyártani. Belecsúsznak persze kisebb logikátlanságok. Például a történelemhamisítás kitermelte verzió szerint Magyarország 1944. március 19-én elvesztette szuverenitását, és ezért nem is felel semmiért. Idáig érthető, Horthy tisztára mosása folyik. Viszont ezt az elvesztett szuverenitást csak 1990-ben kapta vissza az ország, s így ugyanezen a logikán belül érthetetlen, hogy miféle kommunista bűnökről lehet egyáltalan szó.
A hamis történetkép sulykolása befelé sikereket érhet el, hiszen egyrészt az állandó ismétlés kisiskolás kortól sokakra hat, másrészt kellemesebb azt hinni magáról az embernek, hogy tökéletes. Lehet, hogy egyszer általánossá válik a magyar gyerekek fejében a Kitörés túra szervezőinek véleménye: szerintük a németek és nyilasok hősök voltak, akik Budapestet és így egész Nyugat-Európát védték a vörösök ellen 1944 végén és 1945 elején, s ez évi megemlékezést igényel. Kifelé azonban nem működik az agymosás, s így befelé is csak addig, amíg a külső valósággal nem szembesülnek. Próbálják meg ezt elmagyarázni mondjuk egy franciának. Valószínűleg sokkolni fogja az így felnövekvőket, hogy Párizsban egy tér és egy metróállomás van elnevezve Sztálingrádról. Mert a világ, amely még tudja, mit jelentett a náci uralom, arra a csatára emlékezik büszkén.
A hazugságokat nem olyan egyszerű eladni: még a „nemzeti” történelem sem monopólium. Ha a hivatalos magyar történetírás a Kamenyec-Podolszkijban történteket a korszakból átvett szépítéssel „idegenrendészeti intézkedésnek” minősíti, ezzel legfeljebb politikai szimpatizánsai fognak egyetérteni, a történészszakma a több mint húszezer civil, köztük férfiak és nők, öregek és csecsemők tömegsírba lövését annak fogja nevezni, ami volt: ártatlan emberek lemészárlásának. A szerencsétlenségükre magyar fennhatóság alá került kárpátaljai zsidók tették ki az „idegenek” nagy részét. Nem mentség, hogy a magyar kormány nem tudta, mi lesz a határon átdobottak sorsa. Mégis, mit gondolhattak, hogy a német hadsereg majd pikniket szervez, és védőszárnyai alá veszi őket?
Így nő a szakadék a hamis történelem hívei és a többiek között. A külföld szörnyülködik vagy röhög. Minél nagyobb garral folyik a „nemzeti” történetírás, annál kevesebb hitele van. Annál inkább a reménytelenül elfogult, múltból itt maradt bizarr csökevény, szóba állni se érdemes velük kategóriába kerül. Körülbelül így történt, hogy a két világháború között a magyar történelmi misszió és az ország ellen elkövetett példátlan igazságtalanság hangoztatásával sikerült még a különben jogos kisebbségi panaszokat is illegitimmé tenni.
Akik történelemhamisítással színezve létre akarják hozni egy borzalmas múlt jelenbeli változatát, azok vállalják nyíltan, hogy mit akarnak visszahozni. Egy rendszert, amelyben nincs valódi szabad parlament és független bíróság; ahol mindig tettre kész terrorlegényeket lehet ugrasztani, hogy elintézzék azt, akit kell; ahol a nemzeti mitológia és öntömjénezés befogja a demokraták száját, hiszen azok csak „nemzetárulók” lehetnek, amikor a hazugságok és visszaélések ellen felemelik a szavukat.
Ahogy eltorzul egy ember, aki örökké hazugságokban él, úgy eltorzul egy társadalom is. A történelemhamisítás nem fényt, hanem sötétséget terjeszt. Ady Endre szavaival: „Regisztrálunk pedig két igazságot. Az egyik: aki tudatosan hazudik, az galád… A másik: aki ismert hazugságokat elhisz, az hülye… Szeretettel engedjük, hogy ő maga válasszon!…”
A szerző történészprofesszor, Cambridge.
