Lehet-e a hiteltelennek igaza? Lehet-e hiteltelen, akinek igaza van? Lehet! És fontos is, hogy lehessen. Néhány egyszerű példa. Ezt írtam a 2006-os árvízről egykoron: „Ahol a vész, ott a Gyurcsány. A miniszterelnök kihirdette az árvízi vészhelyzetet, és kiugrott a Dunakanyarba egy kis látványlapátolásra. Az ellenzéke úgy röhögött rajta, mint a 2000-es árvíz idején az Orbáné az Orbánon.” És mit művelt Orbán tavaly?! És mit szólt hozzá az ellenzék?! Mindkét ellenzéknek igaza volt. És egyik sem volt hiteles.

Az Orbán–Torgyán-kormány idején Torgyán, 2006-ban Gyurcsány pénzügyminisztere, Veress János fenyegetett meg településeket, hogy ne várjanak támogatást, ha nem szavaznak rájuk. Az ellenzék ekkor is, akkor is fölháborodott. Igazuk volt? Persze. Volt hozzá hitelük? Ha tán egykor még volt is az egyiknek, eljátszotta.

A Fidesz volt az első, mely 2002-ben gátlástalanul és mértéktelenül használta föl kormányzati puvoárját s a közpénzt választási propaganda céljára. A 2002-ben tiltakozók 2006-ban kisebb mértékben bár, de szintén ezt tették. Hogy az akkor hevesen tiltakozó Fidesz mit művel most, látjuk. Hogy az ellenzék mit szól hozzá, halljuk.

Az igaz és jogos kritikával szemben mindig alkalmazták azt a formulát, hogy „ezek beszélnek, akik...” Ez mára első számú kommunikációs sémává nőtte ki magát. Általános érvpótlékká, mellyel a kormányzó hatalom minden érdemi válasz alól fölmenti magát. Ezért lenne fontos, hogy véleményformáló demokraták ne éljenek ezzel a formulával a demokrácia ellenségeivel szemben sem, hanem képviseljék mindenkivel szemben, hogy ez a formula érvénytelen. Teljesen függetlenül attól, hogy jogosan hivatkoznak-e a kritika forrásának hiteltelenségére, vagy sem. Egy állítás igazsága nem függ attól, ki állítja. Ha a Guantánamo gyalázatától megszabadulni képtelen Egyesült Államok bírálja az antidemokrata Orbán-kormányt, ha az antidemokrata Orbán-kormány emlegeti Guantánamo botrányát, akkor mindkét fölszólamlás helyénvaló, noha mindkét fölszólamló hitele csorba. Kié mennyire, példánk szempontjából lényegtelen. (Egyébként nem.)

Van ennek a dolognak egy másik oldala is. Az, hogy sem fontos tárgyi igazságok képviselete, sem meggyőző kritika, sem jogos tiltakozás nem lehet elég ahhoz, hogy felelős polgár egy párt, politikus, irányzat mellé álljon anélkül, hogy annak hitelét, tevékenységének és törekvéseinek egészét fölmérné. Márpedig a mifelénk igen gyakori negatív választás esetén pontosan ez történik. A Jobbikot például csak ez tartja életben. Ha elfogadjuk, hogy bárkinek lehet tárgyilag több-kevesebb dologban igaza, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy valamely tárgyi igazság vagy jogos fölvetés képviselője ettől még bármilyen lehet. A legszörnyűbb is.

Nézzük meg például, kik voltak az iszonyatos (elsősorban agrár-) nyomort konzerváló Horthy-Magyarország legszigorúbb kritikusai? Nyilasok, kommunisták és ezektől is, azoktól is megkísértett népiek. És mennyi elszánt fiatalt, társadalomjobbító, világforgató lelkesedést tudtak ők a harmincas-ötvenes években rossz és még rosszabb ügyek szolgálatába állítani?!