Ám jó lenne, ha az ünnep emelkedettségét nem arra használnánk fel, hogy elfedjük a bajokat. A dolgok sokféle módon állnak egymással összefüggésben, de azért tagadhatatlan, hogy a kultúra egyszerű közszolgái azt gondolják magukban, ezek rázzák a rongyot odafenn, mi meg éhen halunk idelenn. Talán egyszerűsítés így kiélezni az ellentmondást, de azért az kétségtelen, hogy az ünnepi szónoklatokban azokról az emberekről egyetlen szó nem esett, akik nemcsak január 22-én, hanem egész évben a kultúráért dolgoznak.

A gondok sokasága közül csak az egyik, de nem mellőzhető, hogy a kultúra területén dolgozók jövedelme a gyalázatos közalkalmazotti béreken belül is régóta a legalacsonyabbak közé tartozik, de arrafelé haladunk, hogy valóban elérje „a legrosszabb”, egyáltalán nem kitüntető címet. Számos közalkalmazotti szakterületen került sor általános vagy részleges emelésre vagy bérpótlék biztosítására, ám a kultúra széles területén központi intézkedésként immár hatodik éve egyetlen fillér béremelés nem történt. Sokan közgyűjteményi vagy közművelődési szakemberként, a nyugdíj előtt állva is csak a garantált bérminimumot, azaz idén bruttó havi 118 000 forintot keresnek (nettó mintegy 88 ezret), mert az érvényben lévő bértábla még ennél is kevesebbet ír elő számukra. És ebből, ha valakinek még másról is gondoskodnia kell a családjában, akkor valóban ennivalót sem tud venni rendesen, nemhogy kulturált módon élni.

A bér inflálódása azonban nem az egyetlen romlás, amelyet el kellett szenvedni. Régen megszűnt a 13. havi fizetés, a legtöbb helyen elvontak minden korábbi egyéb juttatást, márpedig ez nem jutalom, hanem azt fedezné, hogy aki dolgozik, az többet kell, hogy költsön utazásra, öltözködésre, ebédre. Felfüggesztés után végleg eltörölte a kormány a hétévenkénti szakmai továbbképzések kormányzati támogatását, valamint a dokumentumvásárlási hozzájárulást – a kultúra munkásai ne tanuljanak és ne vegyenek szakkönyvet!

A dolgozók mellett az intézmények maguk is nyomorognak. Nem egy könyvtárban évek óta nincs pénz új könyvek vásárlására vagy lapok előfizetésére, pedig a törzsolvasók többsége az újdonságot keresné. A múzeumoknak minimális pénzük sincs gyűjteménygyarapításra, kutatásra, restaurálásra, tehát az alapfeladataik ellátására. A levéltárak nem mindegyike biztosítja az őrzés és kutathatóság legelemibb feltételeit. Minden kulturális intézmény, de a művelődési házak is fokozottan a bevételeket kénytelenek hajszolni, holott azokkal is foglalkozniuk kellene, akik nem tudják kifizetni a belépőjegyet vagy a gyermek tanfolyamának a díját. 2011-ben a minisztériumhoz tartozó, legjelentősebb intézményekben 20 százalékos létszámcsökkentés történt, azaz minden ötödik embert el kellett bocsátani. De számos más intézményben is többször „racionalizáltak”.

Magyarán: rosszabbul ellátott és felszerelt intézményekben kevesebben dolgoznak, erőteljesen inflálódott fizetésért, méltatlan körülmények között, viszont a korábbinál sokkal többet és – a jogszabályi változásoknak betudhatóan – kiszolgáltatottabban.

Süllyedünk, minden tekintetben hanyatlunk. A kultúra ünneplése közben erről is szólni kellene, mert a szakmai állapot nemcsak valamiféle közalkalmazotti belügy, hanem nemzeti kulturális kérdés. Nincsenek csodák, annak kézzelfogható következményei vannak, hogy ezek a szakterületek harminc éve csak megszorításokat szenvedtek el, és már csak művelődéstörténészek emlékeznek a kulturális élet széles körű fejlesztését és az esélyegyenlőség javítását is szolgáló kormányzati gondolat elhangzására. Ennek hatására a magyar társadalom kulturális állapota hanyatlik. Igen, a szolgáltatást végző emberek élet- és munkakörülményeinek, valamint az intézmények állapotának az elhanyagolása jól látszik a közállapotainkon. Elegendő a buszon elhangzó folyamatos káromkodásokba vagy az orr alatti szitkozódásmonológokba belehallgatni, hogy ne legyenek illúzióink a kulturáltságunkat illetően. A közkultúra helyzete siralmas, ez nem viszi az országot előre, hanem húzza le a sárba, és süvítő sebességgel távolít minket Európától.

Személyes benyomásainkon túl, ezeket a tényeket sajnos a számadatok is ékesen bizonyítják. A nemrégen közzétett 2013-as Eurobarométer-jelentés szerint Magyarországon 30 százalékkal kevesebben néztek vagy hallgattak valamilyen kulturális műsort, mint öt évvel korábban. Ez az arány Európában átlag 72 százalék, nálunk mindösszesen 57 százalék. Kivétel nélkül minden mutatónk romlott, nagyságrendekkel kevesebben olvasnak könyvet, látogattak meg műemléket vagy múzeumot, voltak koncerten, jártak könyvtárban vagy színházban. Miközben a svédek 43 százaléka vallja magát a kultúra rendszeres és intenzív fogyasztójának, addig ez az arány – ahogy arról a Népszabadság is beszámolt – Magyarországon 6 százalék, csak a görögök adata alacsonyabb ennél.

S ne gondoljuk, hogy ez a felmérés bármely okból ferdítene vagy egyoldalúan mutatná a helyzetet, a szégyenletes számok a legteljesebb mértékben egybecsengenek más kutatásokkal. Évtizedek óta minden felmérés szerint a brit és a skandináv felnőtt lakosság 28 százaléka vesz részt a felnőttképzésben, Magyarországon pedig mindösszesen 6 százaléka. Ezzel szemben a 2013-ban elfogadott (LXXVII. számú) felnőttképzési törvény nem foglalkozik a felnőttképzés mennyiségi és minőségi fejlesztésével, semmit nem tartalmaz, ami segítené a drámai hiányok csökkentését, viszont részletesen szabályoz olyan engedélyezési, ügyintézési és egyéb bürokratikus kérdéseket, amelyeknek alacsonyabb szintű jogszabályban lenne a helyük. E törvény bornírtsága nem idetartozó kérdés, ám az igen, hogy mi ünnepelhető akkor a magyar kultúra állapotán, ha se a gazdasági támogatás, se az intézményvédelem vagy -létesítés, se kulturális politikai koncepció, se a meghozott törvénymódosítás szintjén nem történt semmi, de semmi előremutató, minőséget javító, fejlesztő intézkedés?!

* A szerző a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnöke.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.