Az Esterházy-kincstár ügye is van akkora botrány, mint a Balettintézetnek becézett Drechsler-palotáé. Legfeljebb annyi a különbség, hogy egy irdatlan nagy Andrássy úti ház dolgában valahogy szembetűnőbb önkény a tárgyra szabott törvényhozás, mint amikor raktárban pihenő kárpitokról és ötvösremekekről van szó. Meg egyébként is: a múzeumok úgysem érdekelnek senkit.

Különösen ez utóbbinak a fényében joggal indult ki abból a kormány: simán feldarabolhatja az Iparművészeti Múzeumot anélkül, hogy bárki is a vállát rándítaná. Egy puha combocska a rendszer kirakatintézményének, a Szépművészetinek, egy zúzácska Fertődnek, és mindezt még megvitatni sem kell, elég, ha odaintünk a minden ügyben illetékes L. Simon Lászlónak, már nyújtja is be a vonatkozó törvényjavaslatot. Hogy lehetett volna-e mindezt a parlamenti demokrácia szabályainak megfelelően intézni? Hogyne. Csak nem a kétharmad gőgös magasából.

A helyzet az ugyanis, hogy nem isten ellen való vétek „újrarendezni” a múzeumi gyűjteményeket. Ha az a törvényhozó szándéka, hogy a borzasztó pénzekért felújított fertődi kastélyba beletegyen „valamit”, akkor tényleg nehéz jobbat kitalálni az Esterházy-kincstárnál. Bár a tárgyakat hetven éve őrző, gondozó, kontextusba helyezve feldolgozó és kiállító intézmények várhatóan szívni fogják a fogukat, és minden kutató se lesz elragadtatva, hogy mondjuk egy Haydn-kottáért a budai Vár helyett az osztrák határszélre kell mennie, de egy alaposan kidolgozott, körültekintő gyűjteményi koncepciót jó lelkiismerettel lehet megvalósítani. A pökhendi vagdalkozás, hogy a tárgy az országé és nem a múzeumigazgatóé, meg hogy nyújtsd be a törvényt, én majd vezénylem a szavazást, azonban nem az. Ez csak nyers erőszak: se több, se kevesebb, mint a Tarlósnak a buszon odavetett mondat, hogy írjatok javaslatot, és mi majd államosítjuk a magántulajdont.

Az Iparművészeti Múzeum feltrancsírozásából azonban nem lett volna ügy – hisz láthatóan az sem zavar senkit, hogy a szobrokra és stadionokra könnyű kézzel szórt százmilliók árnyékában legfeljebb ködös ígéret jut az életveszélyessé vált Lechner-főmű felújítására. Sőt attól tartok, az állóvizet vélhetőleg még Takács Imre hősi gesztusa, a lemondás is legfeljebb felborzolni lesz képes. Pedig tényleg ott van benne minden, amit erről a most ismét győzelemre készülő új világnézetről tudni érdemes. Adott egy ember, az elmúttnyócév egyik kétségtelen vesztese, konzervatív gondolkodású, tagadhatatlan teljesítménnyel bíró szakértő. Tele van tervekkel, tettvággyal, legfőbb célja, hogy megújíthassa a gondjaira bízott intézményt. A véleményét sem rejti véka alá. És ez utóbbi a jelek szerint megbocsáthatatlan. Aki kibeszél a sorból, azt sarokba állítjuk, ha elege lesz és kiszáll, akkor utána kiabáljuk, hogy úgyis épp kirúgtunk volna.

A rezsicsökkentés népét ez az egész úgysem érdekli. Az a pár száz ember pedig, aki odafigyel, legalább tanul belőle.