A Népszabadság január 22-i számában Ki kérte fel zsűrizni Melocco Miklóst? címmel a gyanútlan olvasó könnyen átsiklik a Párkányi Raab Péter művét ismertető mondat valóságtartalmán. „A mű viszonylag egyszerű és kétségtelenül közérthető kompozíció: a birodalmi sas lecsap a Magyarországot szimbolizáló Gábriel arkangyalra.”

Az egyszerűség önmagában nem erény, de az e mű mögött rejlő egyszerűséget nem lehet másnak nevezni, mint a tudatunkba erőszakolt tévhitnek. Az, hogy Gábrielt, akit csak hagyományosan nevezünk főangyalnak, szárnnyal (és amennyire kideríthető, ruhátlanul) ábrázolja a művész, lehet jó szándékú tévedés, noha a Bibliában egyik sem fordul elő. A szárnyas alak így valójában nevetségesen összemérhető a nálánál tömegében jóval kisebb sassal, amely nem tudjuk, hogyan, de a műleírás szerint kétökölnyi bögyébe „bekebelezi Magyarországot”. Ilyesmit nemcsak a madárnak kell megemészteni, hanem a honpolgárnak is, akit madárnak néztek. Ráadásul fogalmunk sincs, mit tesz ezalatt a honi turul.

Csupán látszólagos probléma Gábriel ruhátlansága. Ez azonban legkevésbé sem prüdéria kérdése, hiszen a csupaszság maga is jelkép lehet: a kiszolgáltatottságé és az erőtlenségé. Nem tudhatjuk, itt melyiket hiszik a főangyalról. Isten embere (ez Gábriel jelentése) az Úr küldötteként mindössze néhányszor jelenik meg név szerint. Először Dánielnek, aki a Szent István Társulati Biblia-fordítása szerint így írja le: „Amikor körülnéztem, egyszerre egy gyolcsruhába öltözött férfit láttam. Derekát színarany övezte. Teste ragyogott, mint a drágakő, arca, mint a villám, szeme, mint a lobogó tűz, karja és lába, mint a csiszolt érc felülete, szavának hangja meg, mint a tömeg zúgása.” Ekkor tehát még ruhában van, s nehezen elképzelhető, hogy éppen második megjelenésekor „Zakariásnak, az öreg papnak, a füstölőáldozati oltár mellett”, vagy harmadik fölbukkanásakor – Szűz Mária előtt – mutatkozott volna pőrén. Az ikonográfiában egyetlen példa sincs arra, hogy „felnőtt” angyalt – neme megjelölésével, vagy anélkül – meztelenül ábrázoltak volna: ezzel is úttörők leszünk, de kérdés, milyen út felé.

Mindezek fölött a fő probléma azonban az: miként szimbolizálhatja Magyarországot Gábriel? Történetileg tekintve sehogy, mert sehol, soha nem fordult elő így irodalmunkban, ahol kevés adalék tanúskodik tiszteletéről. Zrínyi Miklósnál, a Szigeti veszedelemben az Úr odaküldi a 15. énekben: „Ahon szigetiek én értem harcolnak, / És az én hütömért már sok vért hullattak…” Az igaz, ekkor az elszánt várúr őt szárnyasan látja, de nem ruhátlanul: „Csak maga Gábriel Szigetben leszálla, / Zrini hogy halálhoz elkészült, találá, / És szintén Istennek esedezik vala. / Eleiben tünék Gábriel szárnyával, / Méltóságos vala angyali ruhával; / Az ő teste vala befödve biborral, / Az keze fegyveres lángozó pallossal.” S bár így szól Zrínyihez: „Angyali légiót küldött Isten néked / Te segétségedre, kivel meggyőzheted / Ezt az nyavalyában zabált ellenséged, / Kik pokolbul jüttek kevélyen ellened…”, az angyalok csak az ördögöket űzik el a földről, majd a hősi halottak lelkét viszik mennybe. „Gábriel bán lelkét két tized magával / Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával”. Ezt már Mikszáth idézi Új Zrínyiászában, melyben ezen kívül csupán a nevezetes téves fuvintás jut Gábornak. Az angyal érdemben másutt alig bukkan fel irodalmunkban. Egyszer tréfásan, noha Szent Istvánnal együtt. „Én arkangyal vagyok, és Gábor a nevem. / Szent István királytúl ide küldettetem, / hogy, ha Nagyságodat idehaza lelem, / nevével mai nap szépen megtisztellyem…” – írja Verseghy Ferenc Rikóti Mátyás című nagyszabású költeményében. Másik alkalommal, 1845-ben Petőfi Nincs jogom, hogy… című versében fenyegeti jövendő feleségét „szerelemféltésből”: „Harsog az arkangyal trombitája… / Agyvelőm reng… szerteszét szakad… / Mert reám is dörg le az itélet: / A te sorsod örök kárhozat!”

A képzőművészetben a millenniumi emlékművön jelenik meg, melyről Lengyel Géza már 1908-ban megírja: „Sárgás, piszok-színű faragott köveivel Budapest legszomorúbb építménye ott az Andrássy út végén…” Ugyancsak a Nyugatban látta úgy 1912-ben Elek Artúr Árpád vezér budapesti szobra című esszéjében, hogy „Olyan régi az a félkörű oszlopsor és közepén a zömök korinthoszi oszlop, amelyen a fecskefarkú Gábriel arkangyal ágaskodik és oly ritkán történik rajta valami, hogy a közelében élő verebek és emberek bizonyára szenzációnak érzik az új szobor megjelenését.” A folyóiratban ezután mindössze egyszer kerül kapcsolatba a főangyal a magyarsággal – Móricz kedves túlzásában –, Csorba Géza magyar pantheonja című írásában: „Ady után a magyar múlt tragikus hőseit szöktette föl a szívek felé: és a művészetben élőre vált benne az ifjú isten: Petőfi, szárnyakkal és Gábriel arkangyal tüzes kardjával…”

Ha valaki joggal véli úgy, ettől még aligha lehet Magyarország jelképe Gábriel, annak már csak Karinthy Frigyes sorait ajánlhatjuk figyelmébe: „Rejtelmes ősöm, bárki voltál, / Arkangyal, vagy orangután: / Most légy a szolgám és kutyám, / Ébredj, ugorj, karmolj, harapj!” Az utóbb idézett mű címe is sokatmondó: A cirkusz összedől. Lehet, de ahhoz előbb még nálunk fel fogják állítani – azzal a szándékoltan homályos, erőszakolt jelképpel, amely képileg is alkalmas zavart kelteni, átvitt értelemben pedig azt magyarázza: a megtermett égi férfi lehetett olyan gyenge, hogy egy sas halálosan megtámadja, legyőzze, s helyette vállalja a felelősséget az 1944. március 19-e után elkövetett bűnökért. És talán még tojásokat is rak – nemzeti tudatunkba…

* A szerző főiskolai docens.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.