Emlékeznünk és emlékeztetnünk kell a bűnösökre, az áldozatokra, a szenvedőkre, és a legnagyobb tisztelettel – azokra a bátor emberekre, akik iratokkal, pénzzel, lakással segítették az üldözötteket.

Ennek a követelménynek úgy tehetünk eleget, ha nem hagyjuk feledésbe merülni a holokausztot megalapozó magyar politika fontos tényeit. Ha újra és újra ráirányítjuk a figyelmet a huszadik század első faji diszkriminációs törvényére, a numerus claususra; az 1920–1930-as évek antiszemita gyűlöletkampányaira; az első deportálásra, amikor az akkori magyar kormány nagyszámú, többségében hontalan zsidót küldött Kárpátaljáról a biztos halálba; az akkori vezető politikusok nagy részének – ideértve Horthy Miklós kormányzót is – nyiltan vállalt antiszemitizmusára; a zsidótörvényekre, illetve a korabeli törvényhozók faji diszkriminációt tartalmazó közéleti megnyilatkozásaira.

Kötelességünk az is, hogy tudatosítsuk a zsidótörvények és a több száz hozzájuk kapcsolódó rendelkezés valós tartalmát és következményeit; nem hallgathatjuk el a magyar csendőrség és a közigazgatásban dolgozók tényleges részvételét a magyar zsidóság többségének kifosztásában, majd deportálásában; megemlékezünk a Központi Zsidó Tanács felelősségéről is.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel természetesen az akkori német hatóságok bűnös tevékenységének felidézése, az iparszerű módszerekkel történő tömeggyilkosság, a munkára vezényeltek szenvedése, többségük gyorsan bekövetkező halála.

Találkoznunk kell az akkori jó emberekkel illetve utódaikkal, hogy köszönetet mondhassunk a bátraknak hősi cselekedeteikért.

Kifejezésre kell juttatni köszönetünket és tiszteletünket azoknak az államoknak és személyeknek, akik részt vállaltak az üldözöttek megsegítésében.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy az 1944 végén Debrecenben megalakult nemzetgyűlés és az ideiglenes kormány teljesítette kötelességét. Hatályon kívül helyezte a faji törvényeket és valamennyi ilyen szellemben született rendelkezést. Létrehozta azt az intézményt, amely hivatva volt a még fellelhető „elhagyott javak” összegyűjtésére és a hazaérkezők támogatására.

Ma az egyik legaktuálisabb téma: hogyan reagálunk a német megszállás budapesti emlékművének felállítására. A tervezett mű gyalázatos történelemhamisítás. Üzenetével nem azonosulhat egyetlen demokrata, egyetlen tisztességes ember sem.

A magam nevében mondom: gyermekkoromban döntően a magyar, a zsidó és a német kultúra értékeivel ismerkedtem meg. A legszörnyűbb időszakban sem tagadtam meg a német kultúra értékeit. Akkor is tudtam, hogy Hitler, a nácizmus „csak” egy szörnyű epizód a német és a világtörténelemben. Tisztelettel adózom a német népnek azért is, mert volt ereje szembenézni múltjának legsötétebb korszakával. Mert nem felejteni, hanem jóvátenni akar: támogatja a még életben lévő túlélőket. Mert mintaszerűen demokratikus feltételek között él, következetesen és kompromisszumok nélkül szembeszáll minden olyan kísérlettel, amely a sötét múltat akarná feléleszteni.

A tervezett emlékművön szereplő sas – a horogkereszt nélkül – általában vett németellenességet sugall.

Ehhez a gyalázathoz mi magyarok, mi magyar zsidók nem asszisztálhatunk. Hazugság, képmutatás az állítólag a magyarságot jelképező Gábriel arkangyal megjelenítése is, amely sokak véleménye szerint az egykori magyar politika ártatlanságát kívánja jelképezni. A magyar kormány ismét a történelem meghamisítására tesz kísérletet. A magyar zsidóság és annak hivatalos képviselői azonban ehhez nem adhatják a nevüket. A mai helyzet ehhez tőlük csak szilárd erkölcsi helytállást kíván, nem az életük kockáztatását, mint 70 éve.

Az általam felsoroltakat remélhetőleg kiegészítik majd a magyar holokauszt avatott kutatói, akik mélyebb ismeretekkel rendelkeznek e tárgyban,mint én, a 72894-es számot viselő, négy koncentrációs tábort túlélt egykori deportált.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.