Dércsípte csipke- és kökénybokrok között mentünk egy köves úton, és a bozótosban azt a három darulest kerestük, amit Pistáék még ősszel, daruvonulás előtt raktak ki a hortobágyi pusztán. Ezek a darulesek terepszínű, vízhatlan, lapos kis sátrak, remekül el lehet bennük bújni, a madarak nem veszik észre, sőt ha a földnek lapuló, kicsiny fotósmenedéket körberakják gallyakkal, kevés náddal, nem szúrja ki az avatott emberi szem sem. Az egyik dermedt csipkebokron megtermett fenyőrigókat láttunk, meglehetős nagy méretűeket. Megböktem Pistát, hogy látja-e a csapatot, mire visszaintett, hogy persze, látja, és már nyúlt is a fényképezőgépért. A Canon 60D volt nála, kétszázas optikával. Kicsit sajnálkozott, hogy a négyszázas objektívet a terepjáróban hagyta, de az igazi fotóriporterek már csak ilyenek: arról lehet őket megismerni, hogy folyton morognak. Szerintem ezt a fotósiskolában direkt tanítják nekik, ezt a folytonos morgást és mérgelődést. Egy született fotós még a halála pillanatában is csak dohog, hogy pont most nincsen nála az ötvenes optikája, amivel az öreg Halál urat éppen szemből, puff, a képébe bele, milyen jól le tudná kapni. Szóval azokat a fenyőrigókat néztük a csipkebokron. Pista meg elmesélte közben, hogy beszélt egyszer egy öreg pásztoremberrel, aki szerint az ötvenes években a debreceni piacon még lehetett kibelezett, megtisztított fenyőrigót kapni. Bele kellett tekerni szalonnába, s mint a fürjet, ki lehetett sütni egészben.

Ekkor láttuk meg a rókát.

Egy útszéli, korhadt fatörzs mögül bújt elő, s megindult lassan felénk, egyenesen szemből. Megálltam, s mondtam Pistának, hogy ordítsunk rá, hadd ugorjon meg, biztosan veszett, mire Pista fölnevetett. Ugyan már, mondta, a veszett róka az országból kiveszett. S közben jött felénk a vadállat. Néztük, hogy mit akar, de nem tudtuk, azt tudtuk csak, hogy bennünket néz, s jön felénk, jön rendületlenül. De amikor öt lépésre ért, egyszerre csak nagy kényelmesen balra fordult, a kis kövesútról besétált lassan a bozótba, aztán megállt, s úgy nézett vissza ránk, mint aki azt kérdi, hogy nem megyünk-e utána. Elindultunk hát. Ment három-négy métert, megállt, visszanézett, s amikor látta, hogy követjük, megindult megint, s aztán várt. Mintha nem akarta volna, hogy szem elől tévesszük. Pista kattintott párat, később visszanéztük a képet, s láttuk, milyen kis koszos, téli jószág volt szegény. Mesebeli vörös bundája helyett olyan viseltes, rozsdás szőrmét hordott, mint aki az erdei turkálóból öltözik. Egy kerítés felé ment. Pista azt mondta, hogy azon a kerítésen túl van valami hulladéktároló telep, de pontosan nem tudja, hogy miféle, mert már ősszel, amikor darulesen erre járt, akkor sem volt kiírva a kapujára semmi. Éppen oda tartott a mi kis rókánk, arra a telepre. De hogyan fog ez oda bemenni, tűnődött Pista, hiszen a telep körbe van kerítve dróttal. De a róka bement. Nem is bement, hanem beugrott. Az egyik pillanatban még kívül állt, s minket nézett, aztán huss, ugrott egyet, s bent volt. Mi a fene, hökkentünk meg, ez szép mutatvány volt, cirkuszba való. Közelebb mentünk, s akkor láttuk, hogy hatalmas lyuk tátong a kerítésen. Azt mutatta meg nekünk a róka.

Alig két héttel később már nyüzsögtek ott az újságírók, riporterek, az operatőrök, az ilyen-olyan stábok, s felvételeket csináltak arról a kétezer tonna méregről, amit az a kis róka a hortobágyi pusztán nekünk fölfedezett, s amit Pista elsőként lefényképezett: az öreg Halál urat éppen szemből. Puff, a képébe bele, milyen jól le tudta kapni. A darulessátrakat viszont nem találtuk. Azokat persze nem. Az avatott szem már csak ilyen.