Nem lévén képesítésem ezeken a területeken, nem veszem a bátorságot, hogy hozzászóljak a LÉT gazdasági számításaihoz, bár az kétségtelen, hogy a ma létező különféle segélyeknek, az egykulcsos adó veszteseit és másokat az éhhaláltól megmentő fizetéskiegészítéseknek és a szemfényvesztő, gyakran értelmetlen közmunkáknak nagyon magas az adminisztratív és korrupciós költségük, amit ezzel a programmal jórészt meg lehet takarítani.

De nem az anyagi előnyei miatt álltam ki az alapjövedelem mellett (ATV Start, 2014. január 13.) az említett konferencia után. Sokkal inkább azért, mert nagyon aggaszt, amit a jelenlegi kormány szociálisnak csúfolt programja vét az emberi méltóság ellen. Lásd például a szociális temetést, amely egyebek között szintén azt mutatja, hogy az orbáni világnézetben az emberi méltóság nem velünk született jussunk, hanem ki kell érdemelnünk, mert „akinek semmije sincs, az annyit is ér”.

Hogy megértsük az emberi méltóság fontosságát és a tőle való megfosztás hatásosságát a diktatúrák eszköztárában, elég csak arra gondolni, milyen szisztematikusan fosztották meg a nácik az alantasabb fajnak tartott zsidókat emberi méltóságuktól – a numerus claususok jogfosztásától és a sárgacsillag-viseléstől a gettók, marhavagonok és haláltáborok mindennapi állatias megalázottságáig –, hogy azoknak, akik a gázkamrákba terelték ezeket az embereket, már ne is kelljen emberszámba venni őket.

Uniós–NATO-s világunkban nem kell attól tartanunk, hogy ez megismétlődik: a mai hatalomnak elég, hogy azok lázadásától, igényüktől az emberhez méltó életre nem kell tartaniuk, akikből kiölik az emberi méltóságot.

A feltétel nélküli alapjövedelem svájci javaslatának (Unconditional Basic Income: UBI) támogatói és az EU-ban működő társaik is gyakran utalnak érveléseikben az emberi méltóságra. Ám hazánkban a növekvő transzgenerációs elszegényedés és reménytelenség sokkal sürgetőbbé teszi napirendre tűzését és bevezetését, mint a gazdaságilag kevésbé polarizált országokban. A nemzedékről nemzedékre átörökített, nyomorban tartó reménytelenségciklus fő oka ugyanis a napjainkban már a közmunkával is fenntartott megalázottság és így az emberi méltóság tudatos, kormányprogramszintű leépítése, aminek egyik megnyilvánulása a már a középosztályban is vészesen terjedő apátia.

Lehet, hogy sokan elfogadták már a fideszes tanítást, miszerint emberi méltóságunk nem embervoltunkból ered, hanem csak munka által érhető el. A legtöbb közmunka azonban inkább megalázó, mint felemelő, és legfeljebb kegyelemkenyérnek mondható: aligha növelheti az emberi méltóságot és az igényt rá. És aligha vezet ahhoz, hogy az életet az érintettek olyan értéknek tartsák, amit nem szabad elkótyavetyélni.

Persze tudom, hogy nem lesz könnyű bevezetni a bölcsőtől a sírig tartó feltétel nélküli alap-, illetve létjövedelmet. Lehet, hogy ez csak évtizedek alatt terjedhet el Európa- és világszerte. Ám még a következő ciklusban bevezethetjük azt, amit a legfontosabbnak tartok az újratermelődő szegénység láncának megszakításában: a gyermekek és fiatalok önértékelésének, emberiméltóság-tudatának és -igényének a megalapozásában, hogy minél többen váljanak önérzetes, produktív – munkát és kultúrát, családi és társadalmi jólétet értékelő – polgárokká. Teljesen indokoltnak tarthatjuk, hogy először a 3–16 éveseket juttassa hozzá az állam ehhez a feltétel nélküli alapjövedelemhez, hiszen ennek a korosztálynak teszi feltétel nélkül kötelezővé az óvodába, illetve az iskolába járást. Persze akik tovább tanulnak, azok továbbra is kaphatják ezt a jövedelmet, de onnantól feltételes lehet rászorultság és tanulmányi teljesítmény alapján.

A jellemünket leginkább meghatározó első tizenhat évben nagyon fontos, hogy a fizetség feltétel nélküli legyen: csak ez segítheti kialakítani az egyenértékűség, az egyenlőség, az egyenlő esélyűség érzetét, ami nélkülözhetetlen az emberi méltóságtudat kialakulásához. Nem az vezet el a dolgos társadalomhoz, ha minden új generáció továbbra is azt látja: attól függ, mennyit érsz, hogy hová születtél, hanem az, ha az óvoda vagy az iskola legszegényebbje ugyanannyi pénzt kap a borítékjába vagy takarékpénztári számlájára, mint a leggazdagabbja. Semmiképpen sem az, ha a szegény szülők olykor megalázó, szemétszedő közmunkát végeznek az árokparton.

Azzal, hogy a tanulás elvégzendő munka, amiért fizetség jár, egy új generációt kiskorától fogva be lehet vezetni a munkakultúrába. Például abba, hogy minden reggel be kell menni a munkahelyre, ha esik, ha fúj, és ott kihívásokkal, a teljesítmény örömével gazdagíthatják napjaikat.

De hadd illusztráljam két példával, hogy mit érhetünk el a Fiatalkori Feltétel Nélküli Alapjövedelemmel – vagy nevezhetjük Ifjúsági LÉT-nek. Vegyük először az eddigi helyzetet: Marika sokszor nem jutott el az iskolába, mert hócipőjét öccsével kellett megosztania. Amikor az idő megengedte, hogy a nővéreitől örökölt lyukas talpú cipőben elmenjen, akkor sem élvezhette a tanulás örömét, mert hiányzásai miatt állandó lemaradásban volt. Tizenkét évesen egyedüli öröme az volt, hogy olykor elszívott vagy megosztott hasonsorsú társaival egy cigarettát. Tizenhárom évesen már dohányfüggővé vált, majd feladta szüzességét, örömtelenül, egy doboz cigarettáért. Ez egyenesen vezette az országút szélére, majd onnan Amszterdamba. A strici, aki kivitte, rászoktatta, hogy szinte bármilyen bántalmazást elviseljen, így nagyon jól fizető kliensei lettek. Stricije azt hazudta neki, hogy keresete egy részét félreteszi, így egy-két éven belül hazatérhetnek, és mindketten új életet kezdhetnek.

Ezzel szemben a jövő Zsanettje már óvodáskorában kezdi értékesnek tartani önmagát, ahogy lassan felismeri az óvodán keresztül kapott pénz értékét; így a szüleivel vagy az óvó nénivel elmehet cipőt venni, és nem kell rossz időben kimaradnia az iskolából.

Fizetése egy részét később is – amikor már maga kezeli a pénzét a takarékpénztárban – megosztja szüleivel, és erre nagyon büszke. Biztosnak látva jövőjét, 14 évesen elkezd álmokat szőni: légi kísérő akar lenni, mert nagynénje, Mari néni azt hazudta, amikor hazajött az AIDS-ét kezeltetni – vagy meghalni bele –, hogy légi kísérőként utazta be az egész világot.

Ezt az első álmát Zsanett feladta, amikor zenei tehetségét az iskolában felismerték. Hamarosan fizetsége felét egy külön számlán minden hónapban félreteszi, hogy mire elvégzi a zenei gimnáziumot, fuvolát vehessen belőle. Erről a Zsanettről még sokat fogunk hallani.

Persze az alapjövedelem kezelésének módja sokféleképpen képzelhető el, és pár éven belül majd arról is döntenünk kell – sokkal intenzívebb, össztársadalmi diskurzus után –, hogyan kezeljük a felnőttek alapjövedelmét. Talán akkorra a feltétlen átalakulhat a szintén többek által javasolt feltételes alapjövedelemmé, de a fiatalok esetében csakis a feltétlen érheti el az új világlátáshoz és mindenkire kiterjedő munkakultúrához vezető célt, amelynek elérésére oly nagy szükség van.

A baloldalnak mindenképpen a kampánya zászlajára kell tűznie a „feltétlen alapjövedelmet – vagy LÉT-et a fiataloknak” programot, már csak azért is, mert a Fidesz már csípőből lőve nagyon durván kiállt a LÉT-program ellen.

Az alapjövedelmet a baloldal programjának középpontjában kell tartanunk, mert nagy szüksége van olyan célra, amelyért érdemes kiállnunk ebben az új évszázadban, miután mindaz, amit a XIX. században tűzött zászlajára – mint a szakszervezet-alapítás joga, a nyolcórás munkanap, a hat-, majd ötnapos munkahét, egészségügyi ellátás és még sorolhatnám –, a XX. században már mind megvalósult. Álljunk ki tehát a feltétel nélküli alapjövedelem – a LÉT-program – bevezetéséért, az egyetemes jólét minden eddiginél szélesebb kiterjesztéséért. Ez adhat jövőorientált fókuszt és lendületet a demokratikus összefogás kampányának is, szemben Orbánék kádári-autokratikus-hűbéri-paternalisztikus – most már mindent csak a korrupciópotencialitása szerint megítélő (lásd: trafik és földbérleti botrány, Paks) – koravén maradiságával.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.