A héten kilencvenéves John Lukacs magyar származású amerikai történész politikai publicisztikát írt a szombati Népszabadságba. Olyat tett, amit 67 éve (ekkor hagyta el az országot) nem tett soha: a magyar napi politikával foglalkozott. Látszat szerint az orosz–magyar paksi paktummal, valójában az Orbán-kormány Nyugat-ellenes keleti orientációjával, amely a moszkvai kézfogással „választóvonalhoz érkezett”.

Három és fél éve mást sem hallunk a jobboldali hatalom részéről, mint hogy az országot (valójában csak a kormányt) érő európai kritikát a nemzetközi pénzügyi körök és multik által bábként mozgatott hazai baloldali-liberális ellenzék szítja. Brüsszel hazaáruló budapesti ágensei. Most egy világhírű konzervatív tudós szólalt meg. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem díszdoktora, akit a magyar jobboldali politika (is) mindig elismert, megbecsült, Corvin-lánccal tüntetett ki. Egy olyan ember, akinek egész életútja tanúsítja: a legnagyobb elfogultsággal sem lehet még csak baloldali, liberális szimpátiával sem vádolni. S akit, mint írja, a „mostani miniszterelnök évekig megtisztelt figyelmével és barátságával”. De: az a kormányfő, aki „1989 előtt is, úgy látom, valahogy idegenkedett az úgynevezett »Nyugattól«, Nyugat-Európától és Angliától.”

A professzor egyenesen fogalmaz: „Becsüljük nagyorosz szomszédainkat, de nem szabad hozzájuk alkalmazkodnunk, odafelé sündörögni, mert az talán végleges teher lehet hosszú időre és a magyarság kárára válik… Szent István óta a Nyugathoz tartozunk, Európához, akkor is, ha a nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk… Amikor a magyarság vezetői néha a „Keletet” választották, az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult.

Nincs kétségünk: a kormányfő válaszolni fog John Lukacs soraira. Aligha tévedünk, hogy ez a válasz udvarias szófacsarás lesz. Nem is lehet más, hiszen már a Fidesz alsóbb köreiben is keményen azt hirdetik: „be kell fejezni Ady országát! Ne legyünk tovább kompország… a magyar út, reméljük, sztráda formájában halad nyugattól keletre…” Akkor e Lukacshoz fűzött lábjegyzetben fogalmazzunk mi is élesebben, mint azt egy tudós habitusához mért illő kimértséggel ő tehette. Olyan országban élünk, amelynek szabadon választott vezetőjeként egy autoriter hatalmat építő kormányfő áll, aki valóságosan is megtestesíti azt a veszélyt, amelyre John Lukacs – Tocqueville nyomán – annyiszor felhívta már a figyelmet. A többség törvényesen átadhatja a hatalmat egy populista diktátorjelöltnek, aki aztán kénye-kedve szerint használhatja azt. Az már hungarikum, hogy ennek az egyedüliként megvilágosodott megváltónak az a beteges rögeszméje, hogy országát elszakítja a „haldokló Nyugattól”, és valamiféle keleti államberendezkedésbe, érdekszférába kényszeríti be. Olyat akar tenni, amire soha, senki, még saját többsége sem hatalmazta fel: szakítani akar az ezeréves magyar történelemmel, a nemzet ezeréves álmával és akaratával.

Félő, hogy a populista akarattal szemben kevésnek bizonyulnak Lukacs intő szavai.