Amikor a német csapatok 1944 márciusában bevonultak Magyarországra, ezt elsősorban azért tették, hogy megakadályozzák a magyarok kiugrását a háborúból. A kiugrás előkészítésében a Horthy–Kállay-kormány nem állt egyedül: Németország európai fegyvertársai közül Finnország, Románia és Bulgária készült ugyanarra a lépésre, Olaszország majdnem egy évvel megelőzte mindannyiukat, ha nem is teljes sikerrel, csak a szlovák és a horvát kormány nem próbálkozott a fegyverletétellel. De 1944 tavaszán a szlovák katonai vezetőség már készült arra, hogy a németek és a saját kormánya ellen forduljon, a horvát usztasa rezsim pedig napról napra veszített a hatalmából és jelentőségéből, miközben Tito partizán hadserege fokozatosan átvette a hatalmat. Nyáron már harcra került a sor a németek és a szlovák felkelők között, Horvátországban dúlt a polgárháború, és Románia, Finnország, valamint Bulgária nemcsak hogy kilépett a német szövetségből, hanem szeptemberre hadba szálltak a Harmadik Birodalommal. A három ország katonák százezreit küldte háborúba a németek ellen.

A magyar kiugrási kísérlet megbukott, mert sem a társadalmi elit, sem a nép nagy része nem kívánta annak a bekövetkezését. A bevonuló németeket 1944 márciusában mindenfele szívesen fogadták, fegyveres ellenállás nemcsak azért nem volt, mert erre soha senki sem kapott utasítást, hanem azért sem, mert a magyarság a németeket régi és hű szövetségeseknek tekintette a bolsevizmussal, a szláv és román szomszédokkal, valamint a gyűlölt zsidósággal szemben. A mai magyar kormánynak azon állítása, hogy a bevonuló németek elnyomták a magyar népet, hogy az ország áldozattá vált és hogy elvesztette a függetlenségét, annak a hamis kommunista propagandának a felújítása, amely a népet mentegette és minden felelősséget az áruló „urak” nyakába varrt.

Néhány tucat konzervatív, náciellenes politikus letartóztatását követően a német hadsereg folytathatta útját a front felé, míg Magyarországon a nagyrészt eredetileg Horthy Miklós által kinevezett politikusokból és katonákból álló Sztójay-kormány még inkább a háború szolgálatába állította a lakosságot, az ipart és a mezőgazdaságot. Ugyanakkor a kormány, egy apró kis SS-különítmény technikai tanácsát igénybe véve, szédületes sebességgel nekilátott a „zsidókérdés” drasztikus megoldásának, vagyis a nyolcszázezernyi zsidó állampolgár megalázásának, elkülönítésének, kirablásának és deportálásának. Emlékezzünk arra, hogy 1944 nyarán elkövetkezett a történelem addigi legnagyobb vagyonújraosztása, amit hamarosan követett a kommunisták által végrehajtott még nagyobb vagyonújraosztás.

Az olyan időnkénti habozó visszalépések, mint a budapesti zsidók és a zsidó munkaszolgálatos férfiak deportálásának felfüggesztése és Horthy októberi megadási kísérlete, nem változtattak az ország katonai és politikai vezetésének azon az elhatározásán, hogy kitartanak a német szövetség mellett. Ezért aztán teljesítették a németeknek még olyan elképesztő kívánságait is, mint hogy Bécs védelme érdekében vegyen részt a honvédség Budapest elpusztításában, és hogy a nemzeti vagyon jelentős részét önként adják át a németeknek. Mindezt a magyarságra zúdított szenvedésnek és német elnyomásnak tekinteni valóban képtelenség és történelemhamisítás. Nem lehet egyszerre a történelmi magyar hűségről beszélni és ugyanakkor felpanaszolni Magyarország német elnyomását.

A német megszállás készülő emlékműve és a mögötte rejlő önigazolási gondolat súlyos kárt okozhat az országnak. Igaz, hogy Magyarország nem egyedül szenved önigazolási mániában: az ukránok, románok, csehek, szlovákok és szerbek sem jutottak sokkal előbbre az önsajnálatnál. Ami viszont ma otthon folyik, amikor is a hivatalos vezetés egyszerre kér bocsánatot a magyar államnak a zsidóság ellen elkövetett bűneiért, ugyanakkor ujjal mutogat mindenkire csak az önhazára nem, lehetetlen közállapotot és közhangulatot teremt. A Nyugatot örökösen összeesküvéssel vádolni, Amerikát a Horthy-rendszer és a Rákosi-rendszer érveivel támadni, valamint az örökös sértődöttség gyermeteg gondolkodásra vall. A Nyugat nem rohan a szellemi, erkölcsi és anyagi csőd felé, s nem az a legfőbb gondja, hogy miként vonja rabláncra a magyar népet.

Józanabb magatartásra persze mindkét oldalon szükség lenne: amíg ez a cikk megjelenhet Magyarországon, és amíg a magyar ENSZ-nagykövet a magyar állam nevében megköveti a magyar zsidóságot, addig nem lehet politikai diktatúráról és hivatalos antiszemitizmusról beszélni Magyarországon. Csak már figyelmeztetné a kormány önmagát és a híveit, hogy tartózkodjanak a hisztériától!

A szerző történész, Columbia Egyetem